2009. december 14., hétfő

Tizenkét perc végtisztesség

 

Szokatlanul hideg idő, délután három óra. Fázósan sétálunk a sírhelyhez, ahol már vár az Atya, és a végtisztességben segítők.

 

Szociális otthon idős, beteg lakóját temettük. Laci bácsi 82 évet élt. Nagyot hallott, nem látott, többnyire tolókocsiban ült. Időnként levegőzni vittem, kerekesszékben tologatva az udvaron körbe-körbe. Reméltem, valamit érzékel a külvilágból. Időnként megsimogattam a vállát, jelezvén nincs ok a riadalomra.

 

Koporsós, köztemetés. Nincsenek hozzátartozók, ketten állunk a sírnál. Katolikus liturgia: szentelés, könyörgések, imádságok: Hiszek egy Istenben, Miatyánk, Üdvözlégy Mária…

A temetkezési vállalat munkatársai tisztelettel, precízen, rutinosan végzik összehangolt munkájukat. Két sírcsokor, egy szál virág, egy mécses. Tiszteletadás, részvétnyilvánítás. Egy perces néma főhajtás. Köszönetnyilvánítás, búcsúzás… Ennyi… Tizenkét percig tartott az egész szertartás.

Csendes távozás, egy elcsendesült élettől.

 

Némán sétálunk a főbejárat fele, halkan néhány szót váltunk, majd elválunk. Mindnyájan sietünk tovább arról a helyről, ahova lassan is elérünk, s ahova egyszer mindnyájan megérkezünk.

 



2009. november 10., kedd

Hogy hívták az első nőt a Bibliában?


Huszonévesen sokat foglalkoztatott az a kérdés, miért vagyok én nő? Mi végre lettem nő és miért nem férfi, hiszen mennyivel könnyebb egy férfinak, mint egy nőnek (?!). Akkoriban csak arra emlékeztem, hogy a férfiak evés után felálltak az asztaltól, s félrevonultak lepihenni, újságot olvasni, kávézni, tévézni, miközben minden ránk, nőkre maradt… 
Isten humorérzékéről tett tanúbizonyságot, amikor életem egyik fő kérdésére adandó válaszáért Kiskunságból a Zemplénbe kellett elkerékpároznom. Útközben, Taktaszadán tudtam meg, hogy miért is vagyok én nő! Egy idős, kedves, nagy tudású, mély hitű, helyi lelkész Istentiszteletére érkeztünk, - akiről később tudtam meg, hogy a politikai hatalom szándékosan száműzte erre a szerintem félreeső, elhagyatott vidékre –. A prédikációja elején tette fel azt a látszólag egyszerű kérdést: Tudjuk-e, hogy hívták az első nőt a Bibliában? Majd hozzátette, ha száz embert megkérdeznének, valószínűleg mind a száz azt válaszolná rá, hogy: Éva! Kihúztam magam a padok között – hiszen erre az egyszerű kérdésre kezdő keresztyénként, én is tudni véltem a helyes választ, és ismervén magamat, még bólogathattam is nagyokat hozzá, ahogyan annak idején lelkészemtől láttam. Majd így folytatta: „Pedig az első nőt nem úgy hívták, hogy Éva, hanem úgy, hogy Segítőtárs!”.
Abban a pillanatban, mintha nyakon öntöttek volna egy pohár vízzel, egyszerre minden világossá vált… A döbbenettől mozdulni sem tudtam sokáig. Szívesen üldögéltem volna még a templomban egy kicsit tusakodva a hallottakon: dacolva, szelídítve, melengetve magamban az új felfedezést, de nem tehettem, mert a gyülekezet szép rendtartása szerint, záró ének közben kellett megkezdeni a kivonulást a templomból, kezdve a női oldallal…
Ott és akkor megértettem, hogy miért vagyok, mi a hivatásom… Azóta vagyok képes Isten rendelését elfogadni, szeretni, és kiteljesedni benne. Kívülről úgy láttatják, hogy aki nem valósítja meg önmagát, nem lehet boldog… De ezt csak azok állítják, akik nem találták meg a helyüket, csalódtak, boldogtalanná váltak, vagy hittek a nagyot-mondóknak… Belülről viszont sikerélmény, lelki egyensúly és békesség az ilyen ember ismérve.
Ha még valaki nem találta meg hivatását, ezúton üzenem, sosem késő választ keresni, csak a jó kérdést kell feltenni, a megfelelő módon.


2009. november 5., csütörtök

Nők mindenhol – nők sehol


 

Egy férfi ismerősöm panaszkodott néhány szóval, hogy milyen kár, hogy mindenütt nők vannak a foglalkoztatásban… őket meg lehet félemlíteni, ők nem fognak ellent mondani. Egy férfi az a szakmaiatlanságra, azt mondja, hogy hülyeség, és kész. Nem mentegetőzik, nem hajtja meg a fejét, nem csinál érzelmi kérdést belőle… - imígyen ő. Majd folytatja: … egy férfi, nem foglalkozik állandóan a másikkal, nem irigykedik, nem pletykálkodik, nem siránkozik, és nem tesz a másiknak keresztbe, főleg nem a háta mögött. Szegény, jól belecsöppent, de be kellett látom, hogy igaza van. Hozzáfűzte még, a nőknek otthon lenne a helyük, háztartást vezetni, gyerekeket nevelni, hozzátartozókról gondoskodni… A férfinek így lenne állása, eltarthatná a családját… nem járna a kocsmába, megtalálná a helyét a világban, s a családban egyaránt.

Kénytelen voltam helyeselni, de még hozzátettem, sajnos ebben én tudatos rombolást, nemzetpusztítást is látok: gyermekvállalási kedv helyébe az eladósítás, kilátástalanság, vagy karrierépítés, majd rivalizálás lép. A családi fészek melegének és biztonságának hűlt helye, a belső értékek őrzése helyett külső megfelelés iránti hajsza lett a fő cél. Ráadásul így a pályák, és szakmák elnőiesedésével - a fenti érvek miatt is - romlik a szakmai színvonal, presztízs és az anyagi elismerés is. A bizalom csökkenéséről már nem is beszélek, mert ki hisz egy patriarchális társadalomban egy nőnek a politikában, vagy a szószéken, vagy hol a tekintélye egy iskolában, vagy egy rendelőben, vagy a mentésben, hol a bizalom a légi és egyéb tömegközlekedésben, vagy a rendvédelmi szerveknél, a honvédelemben és sorolhatnám…

S ha a sok nő közé bekerül egy - két férfi, hát abban sincs sok köszönet, mert vagy nőiesebb az összesnél, vagy elevenen felfalják, vagy kiközösítik. Azt hiszem, az utóbbi a legszerencsésebb, még ha nem is könnyű ezt mindig elviselni. 

Ma sokkal nehezebb férfinek lenni, maradni, mint korábban bármikor, de hiszem, hogy a megmaradásnak nincs más útja, mint a hagyományos szerepek tudatos felvállalása.

 

2009. október 30., péntek

Emlékezzünk!



Régóta az ősz a kedvenc évszakom. Szeretem az elmúlás hangulatát éppúgy, mint a friss levegőt, a reggeli harmat ragyogását, az őszi napfényt, a fák és a levelek színeit, az avar és a söprögetés hangját, valamint a kora esti meggyúló fényeket. 

Különös vonzalom csal a temetőbe ilyenkor, amikor halottainkra emlékezünk… Szeretem a temetőket, mert ott minden olyan békés… Ide csak az jön, aki emlékezni szeretne, s még azok is lecsendesednek, akiknek ez olyan ritkán sikerül. Sírokat rendezgetni, emlékezni, mécsest gyújtani, hálát adni, sétálni, szemlélődni, néhány halk szót váltani… mindez nekem felüdülés.

Mindannyiunknak van kire emlékeznünk… vesztettünk el közeli családtagot, ismerőst, szívünknek kedves lényt… Édesapám halála óta máshogy gondolok az én jövendő halálomra is: tudom, hogy újra találkozni fogunk és ez örömmel, végtelen békességgel tölt el… Hiszem, hogy együtt fogjuk magasztalni az Életnek és a Halálnak az Urát. Elfelejtetik az emberekkel a temetőkapuk feliratát: FELTÁMADUNK! Ez a vigasztalás elevenítse fel ma is lelkünket!

Minden kereszténynek van kedvenc szentje, minden magyarnak a történelmét szentek élete gazdagítja… Minden hazáját szerető embernek vannak nemzeti hősei, így hát bőven van kire emlékeznünk. Minden családnak vannak hősei történelmi időkből, s vannak szeretteink, akikre büszkén emlékezünk… s talán vannak, akikkel kevésbé büszkülhetünk. Van azonban egy bölcs magyar közmondás: „Halottakról jót, vagy semmit!” A „semmit”, be kellene tartanunk! Nem tudhatjuk, hogy a halál pillanatában mi történik… Nagy titok ez.

Ezért mindenkinek, a fejhajtás után emelt fővel kell továbblépnie, és az emlékezésnek lelkileg megújító erejét hagynia kell magában átitatódni!

 

Kívánom, hogy ez az élmény járjon át bennünket, és többé ne az önsajnálat, a keserűség, a harag, a félelem, vagy a felejtés vigyen minket az emlékhelyekre!

 

Őrizzük tisztelettel, és méltóságteljesen hagyományainkat, hogy ennek a szép ünnepnek is az eredeti üzenete váljon újra lényünk részévé!



Feltámadunk!



"Én vagyok a fetámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is él; és aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha." 

                                         

                                                                            /Jn 11,25-26./



2009. október 22., csütörtök

A pesti srácok

 

 

Gyermekkorom kedvenc kisregényének hősei a Pál utcai fiúk voltak. Amikor Budapestre kerültem, megnéztem a Füvészkertet és megkerestem a Pál utcát is. Később, ’56. eseményeivel és hőseivel ismerkedtem, – különös tekintettel a pesti srácokra. Akkor fedeztem föl, hogy a Corvin-köz szomszédságában van a Pál utca is. 

Szerencsésnek mondhatom magam, mert Corvin köz hősei közül két testvérrel is találkozhattam személyesen az ’56-os Múzeumban, Pongrátz Gergely bácsival és testvérével, Ödön bácsival. 

Egyre többet tudtam meg róluk és a pesti srácokról, akikkel legyőzték a világ legnagyobb hadseregének páncélosait. Leleményességükről, kitartásukról, bátorságukról, hősiességükről, hazafiságukról legendákat hallhattunk… S minél többet tudtam meg róluk, annál szorosabb összefüggést véltem fölfedezni a Pál utcai fiúk állhatatossága és a pesti srácok kiállása között. Apák szellemében, nyomdokában hőssé értek fiaik és unokáik.

 

Rendszerváltozást követően sokáig kérdeztem, hol vannak a hősök utódai?

Az öszödi beszéd után pedig a parlament előtt már ismerősnek tűntek a sosem látott arcok: itt vannak a pesti srácok…

 

 

2009. október 15., csütörtök

A vértanúk halála értéket teremt


"Bizony, bizony mondom néktek: ha a búzaszem nem esik a földbe, és nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal, sokszoros termést hoz..."


                                /János evangéliuma 12,24/