2010. október 18., hétfő

Humor – Információáramlás az intézményünkben


Pénteken – állítólag hosszú idő után, megújult, csökkentett létszámú összetétellel - ismét volt szakmai team. 

Utána munkamegbeszélést tartottunk:  „A munkaügyön fogadóóra lesz hétfőtől.” Vége az értekezletnek. 

Képzelt párbeszéd:

-          És mi volt a szakmain?
-          Az titok.
-          És a főnővérin?
-          Az is titok.
-          Milyen titok?
-          Szakmai titok.

Hát ez is épülésünkre szolgált.


Anonim levélküldés: ITT!           Bővülő dokumentumtárunk ITT!
www.pszicho.net

2010. október 17., vasárnap

A szokás hatalma


Bekerült egy új beteg, az intézményünkbe. Nem ismeri még a járást, a szokásokat, próbál beilleszkedni… Szomorú, mert nem lehet otthon a szeretteivel. Igyekszik, bár nehezére esik… figyel, hogy minél hamarabb tudjon alkalmazkodni, elsajátítani a szigorú napirendet, házirendet… Nem könnyítik meg a dolgát a kiváltságos betegek, ugyanakkor ő sem akar mindent ráhagyni másokra… Így aztán, hamar konfliktusba keveredik… először csak a lakótársaival, majd egyik ápoló erős, fájdalmas ütést mér a lapockái közé, mintegy nyomatékosításképpen.
Megdöbbent, megrémült… Tanácsot jött kérni tőlem, és lakótársaitól, hogy mit tegyen? Szóljon a főnővérkének, vagy az ápoló úrnak? Az ápolót nem tudta megnevezni, de megismeri, ha legközelebb látja. Elmondtam, hogy ilyet senki sem tehet, mert senki nem emelhet kezet a másik emberre.
Többen, többféle hasznos tanáccsal láttuk el, s a döntést rábíztuk. Megegyeztünk, bárhogy dönt, az ő döntése lesz a lehető legjobb.

Története hallatán egyik társa sem lepődött meg, de mindenki azt tanácsolta, hogy kerülje el az illetőt!

Bár sikerült lepleznem megdöbbenésemet és felháborodásomat, most mégis hadd adjak ennek hangot.  Igaz, nem voltam ott, s azt sem tudom, hogy valóban elmondása szerint történt e az eset, de azt tudom, hogy félelem, és fájdalom tükröződött az arcán.
Ha  bárki magára ismerne a bántalmazó személyében, a fenti, vagy egy másik eset kapcsán, sürgősen kérjen segítséget! Ha nem képes erre, akkor hagyja el önként a pályát, amíg nem késő.

Az is lehet, hogy az ápoló nem is tud róla, nem is emlékszik az ütésre… mivel azt jogos hátba veregetésként könyvelte el.  Vagy csak így látta, így tanulta, így szokta meg: itt egy tasli, ott egy hátba verés, amott egy fenéken billentés…  A szokás hatalma.
Nem volt még elég? Minden szem ránk szegeződik, és mi még mindig megengedjük magunknak a megengedhetetlent. Elég legyen!

Másokat idézve: „Legyen már végre, vége!”



Anonim levélküldés: ITT!           Bővülő dokumentumtárunk ITT!
www.pszicho.net

2010. október 16., szombat

APRÓ(k)-PÉNZ(e)


Minap megkeresett egy lakó a szünetemben, s hiába mondtam neki, hogy már nem hozzám tartozik a problémája, de ő nem tágított, ragaszkodott személyemhez. Leültettem, és ő csak mondta, mondta…

Bement a gyámhivatalba, mert a letétbe helyezett pénzéből szeretett volna kivenni, ruhára meg egyebekre… Megírta a kérvényt, aláírta, jóváhagyták… Ő 30 ezer forintot szeretett volna kérni, de végül is 20 ezerbe egyeztek meg az ügyintézővel. Hozta is P. bácsi a papírt 20 ezer forintról, amit ő alá is írt. De nem adott neki 20-at, hanem csak 10-et. Azt mondta,  hogy a többit majd apránként csurgatja a zsebpénze mellé, hogy mindig legyen egy kis plusz. Csakhogy nem hozta, nem adott többet a zsebpénz mellé, pedig erről szólt az egyezség… „Én szóltam neki, kértem tőle, de nem adott belőle…" Kellene a pénz, segítsek.
Mondtam, menjen be a gyámhivatalba és jelezze. Közölte, hogy már megtette, de az ügyintéző azt mondta, hogy ez csak rá és a gondnokára tartozik… vele beszélje meg.
Akkor keresse meg az ellátottjogi képviselőt, és kérje meg, hogy járjon el az érdekében. Már volt nála, el is panaszolta, de csak nem kapta meg a pénzét. Pedig utánajárt, megkérdezte a gondnok urat, aki állította, hogy odaadta a pénzt.
„De én nem kaptam meg!" Segítsek már neki! 
Láttam rajta, hogy kétségbeesett, s ezen nem tud túllépni. Ha nem lenne beteg, mondtam volna, fogja föl ezt tanulópénznek, legközelebb ne írjon alá semmit, csak ha átvette! Eszembe jutott az is, hányszor írtam már alá előre – pl. bankban – a pénzátvételt, mielőtt megkaptam volna a pénzemet. Az ember alapvetően jóhiszemű, és ez így van rendjén, még akkor is, ha előfordul, hogy időnként becsapnak bennünket.
Ránéztem, ott ült előttem hintázva előre-hátra, s várta, hogy megértsem, hogy segítsek. Nem tudom mi az igazság, de mélyen átéreztem vívódását… Ott, és akkor ennyit tehettem. Aztán arra gondoltam, hogy ki hinne egy fiatalembernek, aki cigány származású, beteg is, szociális otthonban lakik, és nem áll mögötte senki, a családja sem… Melyik bíróság előtt állna meg a története, ráadásul úgy, hogy a megvádolt személy, városunk köztiszteletben álló, kitüntetett köztisztviselője, aki a közért érzett felelősségtől vezérelve évtizedek óta felelős megbízást teljesít, mint hivatásos gondnok. Egyetlen bíró van, aki előtt egyenrangú partnerként állnak majd meg, de ezzel őt, most, nem vigasztalhattam.

Mit tehetek én? Nem sokat… Megírom ezt a kis bejegyzést és megkérek mindenkit, hogy aki a gondnokoltak pénzét, vagyonát kezeli, tegye ezt felelősen, és az utolsó fillérig fordítsa a javukra! Lehetőleg, még az életükben. Tudom, sokan vannak, akik így tesznek… Minden tiszteletem az övék.

Amennyiben a tisztelt gondnok úrnak – bármilyen okból - lakónk fele elmaradása van, legyen szíves azt haladéktalanul rendezni! Abban az esetben ha már megtette, úgy ezen kérésemet hagyja figyelmen kívül!

------------------------------------------------------------------------

Helyreigazítás: ITT!


Anonim levélküldés: ITT!           Bővülő dokumentumtárunk ITT!
www.pszicho.net

2010. október 15., péntek

PAP PARA...


Korábbi bejegyzésre (Lásd: ITT!) reagálva ön megtámadta blogunkat, szennyesnek és mocskosnak nevezve azt. (Egyébként a moderált blogbejegyzés a Halasi Tükörben, Újra Halason a "tékozló fiú" (Lásd ITT!) címmel megjelent, önnel készült  interjúra reagálva született, mellesleg nem tőlünk.)
Elmondta, hogy az abban foglaltak alaptalan rágalmakat fogalmaznak meg, és hazugságokat tartalmaznak… Bár ön nem olvassa a Netrefel!-t, mégis részletes információkkal rendelkezik annak tartalmáról, elmondása szerint, a kollégák kinyomtatott formában tárták azt ön elé.  
Cáfolta, hogy az intézményünk kifizetett 700 ezer Ft-ot az előző munkahelyének… Elmondta, hogy ezt a kaposvári kórház, odaadó szolgálata iránti tiszteletből elengedte, így tanulmányi költségeinek visszafizetésétől eltekintettek.
Hazugságnak nevezte azon állítást, miszerint három takarítót küldtek el, hogy önt alkalmazhassa intézményünk. (Megjegyzem, ilyen állítás nem szerepel sem a bejegyzésben, sem a hozzászólásokban. Pontos idézet: „Esetleg úgy tudom elképzelni, hogy elküldünk három takarítónőt, és az így megmaradt bért átadjuk a lelkipásztornak.”)
Követelte továbbá, hogy állítsuk ön elé azt illetőt, aki ezt az információt kiszolgáltatta, vagy azonnal nevezzük meg, az illető személyt. Követelésének adott hangot arra nézve is, hogy az önnel kapcsolatos cikket távolítsuk el. Megtiltotta továbbá, hogy személyéről bármilyen formában említést tegyünk blogunkon.
Amennyiben kérésének nem teszünk eleget, úgy a blog szerkesztőjét rágalmazásért perbe fogja.
Természetesen önnek erre lehetősége van.

Szem előtt, és tiszteletben tartva kérését, valamint mérlegelve lehetőségeinket, ezúton tájékoztatjuk, hogy annak teljesítése blogunk jogi-etikai szabályai szerint, nem áll módunkban. A Médiatörvény idevonatkozó passzusai megerősítik az eddigi szabályozást, melyet magunkra nézve elfogadottnak és irányadónak tartunk a jövőben is.

Írtunk már a bloggal kapcsolatos hivatalos, jogi és etikai  szabályozásokról, melyet ön is megtekinthet egy korábbi írásunkban.

Lásd még: hozzászólás

Anonim levélküldés: ITT!           Bővülő dokumentumtárunk ITT!
www.pszicho.net

Munkával büntetnek...


„Nem lehet az embereket munkával büntetni!” – hangzott el Gyurcsány Ferenc szájából pár évvel ezelőtt.
Igen ám, de nekünk a munka nem büntetés. Persze ezt sokan nem értik, mert azt nézik, hogy lehet úgy hozzáállni, hogy más jobban hozzáférjen, vagy úgy csinálni, mintha…

A mentálhigiénés csoport szakmai(nak álcázott) kirándulást szervezett, a változatosság kedvéért – ismét – egy börtönbe: a két IMEI-s (Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézet) látogatás után harmadikként a Kalocsai Börtön és Fegyházba. Nálam ez már súrolja a perverzitás határát. Na meg, ha „sikerül bejutni és belefér az időnkbe”  - amit mellesleg már rég leszerveztek, - „akkor megnézzük az Érseki Palotát.” - tájékoztattak.
Sajnos én nem tudok velük menni, mert nem tudták előre bediktálni az adataimat, és nem volt meg az elérhetőségem.(!) Megjegyzem, a lakcímem 10 éve nem változott, és másnapra ideér a levél az intézményből… ahogy ezt korábban, többször is sikeresen megtette a tájékoztató. Arról nem is beszélve, ha a bloggal kapcsolatban kifogást emelt, azonnal megtalálta elérhetőségünket e-mailben.

Kis buták. Miért nem mondták, hogy nem akarják, hogy én is menjek. Megértettem volna... (Az IMEI-be volt korábban gondozottam, akit rendszeresen  látogattam, Kalocsán pedig fél éves börtönmissziós gyakorlaton vettem rész...) Ráadásul mindenki óhaja ez, az övék is, az enyém is… én szívesebben dolgozom, mint hogy huszonötödször elmenjek egy általam jól ismert nyomasztó helyre, nyomasztó légkörben. Elkerülhették volna a kínos magyarázkodást is, meg ezt a blogbejegyzést is.

Tehát a kollégáim kirándulnak, - azok is, akik nem tartoznak a csoportba, – én dolgozom a kreatív műhelybe, ahol újabb meglepetés várt…

Folyt. köv.

„Le vagyok írva!”


Csoporttársamat, Gyenizse Imrét a kreatív műhelyben helyettesítve tudom meg a betegektől, hogy ő már rég leírt engem, mert én feljelentgetem a saját kollégáimat!(?)* Megrökönyödtem… Soha nem jelentettem fel őket, tehát az állítás nem igaz. Másfelől, hogyan lehetséges az, hogy egy segítő egy másik segítőt a lakóknak elmarasztalóan véleményez, ráadásul a háta mögött. Arról nem is beszélve, hogy hazugságot állít! Ez nem csak a szociális szakmai etikát sérti, hanem a legelemibb társas érintkezés alapszabályait. Nem elég, hogy hazugságot állít, hanem a tényeket is elhallgatja, hogy ő rólam, - felsőbb biztatásra, többed magával - a hátam mögött, rágalmazó leveleket írogat az igazgatónőnek!
Akik rólam vezetői utasításra valótlanságokat írogatva jelentgetnek, azok vádolnak meg azzal, hogy én mindenkit feljelentgetek. Ezt a pszichológia projekciónak hívja.
Azt már csak halkan jegyzem meg, hogy szociális munka napján megyei kitüntetett dolgozóról van szó! Amiket még halkabban kellene megjegyeznem, azokat már nem is fogják hallani… Tőlem nem.
S ha most azt állítom, hogy ennek ellenére nem neheztelek rá, úgy sem hiszik el nekem, pedig így igaz.


(*Arra nem gondolhatott, amikor a főnővért fel kellett jelentenem, mert a  lakók és kollégák előtt fenyegetett meg tettlegességgel, hiszen akkor nem használt volna többes számot.)



Anonim levélküldés: ITT!           Bővülő dokumentumtárunk ITT!
www.pszicho.net

2010. október 12., kedd

A hozzátartozó jogán I.


Édesapám nevében

Amikor az ember elveszti azt, akihez lelkileg a legjobban kötődik, örökös űr tátong a szívében. Innentől kezdve, a bennünk levő láthatatlan skálán, mindenkit hozzá mérünk. Édesapámra gondolok.
A betegverésekről terjengő hírek hallatán édesanyám is kétségbeesett. Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy mi van ha szeretett férjét mégsem baleset érte az otthonban, hanem szándékos gondatlanság, vagy annál még rosszabb…
Hatvankét évesen egy autóbaleset következtében beütötte a fejét, agyrázkódást kapott. Fokozatosan épült le… Először csak kreativitása szűnt meg, majd érdektelenné vált.  Memóriája rohamosan romlani kezdett, majd elvesztette önellátási képességét. Édesanyám nem bírta tovább az ápolását, felügyeletét egyedül, ezért hazajöttem Budapestről. Ketten egy évig felváltva felügyeltük, ápoltuk, gondoztuk, szerettük… Felcserélődtek nála az éjszakák és a nappalok, folyamatos figyelmet igényelt. Egy percre sem hagyhattuk magára. Minden odafigyelésünk ellenére is elveszett egyszer… mindenhol kerestük, de nem találtuk. Leírhatatlan félelem, kétségbeesés és fájdalom tört ránk. Másfél napig nem talált haza, házról házra bolyongott, míg egy régi ismerős segítségével hazakerült. Beláttuk, az intézményes ellátást nem tudjuk nélkülözni. Idősek otthonába került, ahol akkor még nem volt demens részleg. Többször bántalmazták – valószínűleg – egy betegtársa. Mivel nem tudták számára a kellő ápolást, biztonságot garantálni, a Kőrösi úti otthonba tanácsolták.

Édesanyám itt is minden nap látogatta, segített az ellátásában; etetés, borotválás, fogmosás, sétálás… Minden hétvégén hazavitte.
Egyszer szóltak édesanyámnak, hogy a Balázs bácsi ráesett a fotel karfájára, és bevitték az urológiára, ahol ellátták. Otthoni fürdetésnél vette észre, hogy az ülepe, combja tiszta lila, mindkét heréje súlyosan megsérült.
Egy másik alkalommal figyelmeztették anyukámat, hogy vigyázzon, mert történt valami édesapámmal, és rá akarják kenni a történteket, mintha otthon történt volna vele... Édesanyám bement, és észrevette, hogy egy-egy  tenyérnyi nagyságú felhólyagosodott égés van a deréktáján, és alatta. Édesapám nem tudta felidézni a baleset körülményeit. Azt mondták, ráült az udvaron a forró aknatetőre. Sosem tudtuk meg, mi történt…
Végül kórházba került, tüdőgyulladással… Hétvégén hazajöttem, meglátogattam, és mentem vissza Budapestre. Két nap múlva édesanyám késő este felhívott, hogy menjek haza, mert édesapám szerinte nincs jól… Nem estem kétségbe, hiszen anyukám aggódós volt, édesapám két napja még jól volt, és különben is, vele nem történhet semmi… Mindenesetre a következő vonattal elindultam haza. Otthon, az állomáson várt a fiatalabb bátyám… életem legrosszabb hírével… 

Egyedül volt, idegen helyen, idegen emberek között… Édesanyám azért is sírt, mert haza akarta vinni őt, mégis engedte, hogy meggyőzzék: hagyja a kórházba, mert csak ott tudnak azonnal beavatkozni, ha szükséges! 
Haza kellett volna vinnünk, és mellette kellett volna maradnunk. Ott kell lennünk szeretteink mellett, ha elmennek.

Sokáig én sem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy édesapámat szándékosan bántalmazhatták az otthonban… Reménykedek, hogy neki nem hátbaveréstől lett tüdőgyulladása…

Imádkozom a bántalmazókért, hogy megtérjenek mielőtt Isten ítélőszéke elé állnak, mert ott már nincs bocsánat. Még nem késő, tart a kegyelmi idő, van esély a megbánásra! 

Ki kért engem a képviseletre,  szólásra, milyen jogon avatkozom bele az intézmény dolgaiba? - kérdezik gyakran. Bár a kérdés feltevése sem helyénvaló, de azért válaszolok: A hozzátartozó jogán.
Küzdelmem messze túlmutat intézményi tevékenységemen, munkakörömön, közalkalmazotti tanácstagságomon, szakmai hivatástudatomon, a blogon… A felhatalmazást legfelülről kaptam, ezért sokak nevében kell  felemelnem szavam… először is, édesapám nevében… 



Anonim levélküldés: ITT!           Bővülő dokumentumtárunk ITT!
www.pszicho.net

2010. október 10., vasárnap

Találják ki, melyik dolgozó nem rokon, avagy jóbarát!


Nagyításért kattíntson a képre!



Anonim levélküldés: ITT!           Bővülő dokumentumtárunk ITT
 
www.pszicho.net