Tárgyalás elé I. – Elég volt a fenyegetésből!

Nagy munkahelyi presszió alatt lévő dolgozónak, komoly dilemmát jelenthet tanúskodnia a bíróságon azzal a tudattal, hogy eddig az áldozat, egyedül maradt az igazsággal... Bár, ő maga sem szereti a hazugságot, mégis azt várják tőle, hogy hazudjon… Könnyebb lenne döntenie, ha tudná, ki lesz az új intézményvezető, s az eltűri-e majd a becstelenséget?  Mert nagyon kellemetlen lenne az ellen tanúskodni, aki – ha gyakorlatban nem is, de papíron - esélyes lehet az igazgatói székre…

De épp ez a legszebb az életben… Döntéseket hozunk, amelyekért vállalnunk kell a felelősséget, a következményeket. Olyan döntéseket, melyek meghatározzák pályánkat, identitásunkat, életminőségünket, boldogulásunkat, önbecsülésünket. Nem miattam kell az igazság mellett letenni voksunkat, s nem értem kell kiállni,  hanem saját magunkért. Ez az, amit olyan nehezen értenek meg az emberek.

„Úgy megcsaplak, hogy nem kelsz föl többé. Megteszem, most rögtön. Te nem ismersz engem…” Emlékeztető: ITT! 

Talán emlékeznek még a fenyegetésre, mely a munkahelyemen, munkavégzés közben, lakók és munkatársak jelenlétében történt. A fenyegető főnővér, - aki igazgatónő patronáltja és  közeli rokona – magabiztosan  tehette, hiszen senki sem mert ujjat húzni vele… aki megtette, az már nincs az intézetben, ha mégis, csak azért, hogy bosszúját el ne kerülhesse… Olyannyira tartanak tőle, hogy szemébe mindenki dicséri, míg háta mögött, az ellenkezőjét teszik.

Ha az egyik lakó a történések után, a függöny mögül – hallva a történéseket - azzal a megjegyzéssel lépett vissza hozzám, hogy „Ez nem normális!” – utalva a főnővér kirohanására, akkor nem kérdés, hogy a függöny mögött - a vele együtt tartózkodó  kollégák - is mindent hallottak… S ha én, - a függöny innenső oldalán - halk társalgásukból is hallottam hangfoszlányaikat, úgy, hogy nem hallgatóztam -  s állítólag még a rádió is szólt mellettem -, akkor nyilvánvaló, hogy ők is hallották a hangos, teátrális fellépését, annál is inkább, mert ahol ő állt, ott függöny se volt…

A botrányos esemény kapcsán, a jelenlevők – állításuk szerint – semmit sem hallottak… Mégis mire fölértem a foglalkoztatóból az irodába a megbeszélésre, a főnökasszonyom már mindenről tudott… Vajon honnan volt jólértesült, ha senki nem hallott semmit?

Sőt, röviddel ezután felhívtak a másik épületből, érdeklődvén hogylétem felől, mert hallották, hogy mit művelt velem K. Ernőné… Kitől hallották, ha senki nem hallott semmit, és én még nem beszéltem senkivel erről?

A jelenlévő kollégák, már az ajtó előtt elismerésben részesítették a fenyegetőt, sőt, az egyik tanú megjegyezte, „már épp ideje volt, hogy valaki helyreigazítsa!” 

K. Ernőné maga volt az egyik hírvivő, hiszen végigvonult a házon, hogy elmesélje a történteket, és begyűjtse a vállveregetéseket…

Ezek a tanúk, hamisan állították a vizsgálat kapcsán, hogy nem hallottak semmit … Csak később tudtam meg, hogy mégis voltak, akik – kénytelen-kelletlen – saját fülükkel hallhatták az ajtó előtti élménybeszámolót és a munkatársak őt megerősítő reagálásait…

Szóval, jólértesültből nincs hiány, csak tanú nem akadt, egy sem…

Eddig.

 


Levélküldés: ITT!                   Az utolsó döfés: ITT!
"Mert megérdemeltem!"            Facebook