Munkaügyi per
A másik perrel kapcsolatban – munkaügyi perem - beidézhetném az előző
írásomat, s nagy valószínűség szerint az összes ezt követő tanúvallomásra is
(lásd: ITT!).
Aznap két tanú meghallgatására
került sor.
B. Brigittát mint kismamát
hallgatta meg a bírónő, ezért, ő ülve tehetett tanúvallomást. A szemkontaktust
egyszer sem vette föl velem. Ő volt az intézmény tanúja, vallomása alatt ő is többször
keveredett ellenmondásba… pl. hogy „én csak egy embert foglalkoztattam, mással
nem voltam hajlandó foglalkozni”! Ezen állítását nemcsak én, hanem az általam
benyújtott hálóterv is cáfolta. Nem beszélve az előző ellentanúkról, - akik
szintén aláírták az összeférhetetlenségi nyilatkozatot ellenem – s elmondták,
hogy nem egyeztünk a termek elosztásában, mert nekem voltak a legnagyobb
létszámú csoportjaim s ezért igényt tartottam a legnagyobb helyiségre, a könyvtárszobára.
Elmondta, hogy én „a
foglalkozásaimon nem jelentem meg – közel fél évig -, s ő egyedül tologatta a
tolókocsis betegeket az udvaron”. Mellesleg ezt a foglalkoztatási formát én
vezettem be, a korábbi osztályos foglalkoztatáson szerzett tapasztalataim
alapján, s nem mellesleg, erre én fordítva emlékszem, gyakran tartottam egyedül
a foglalkozásokat… Ezt – elmondása szerint - bepanaszolta csoportvezetőmnek, Visnyei
Ágnesnek is. Némi ellentmondásnak tűnik, hogy a vezetőm, mint közvetlen
felettesem nem marasztalt el, nem is észrevételezte, sőt a főorvosnő sem kérte
ezt tőlem számon, pedig minden percemről írásban el kellett számolnom… Az
általa rólam lefestett munkamorál ellenére nem kaptam sem szóban, sem írásban
figyelmeztetést, sem fegyelmi eljárást nem kezdeményeztek ellenem a munkámmal
kapcsolatban, soha, egyetlen egyszer sem a hosszú évek alatt… B. Brigi pedig kérdésre
válaszul megerősítette a bíróságon: pedig a főorvosnő, Dr. Szűcs Erzsébet
nagyon szigorú volt, és nem tűrte a lógást. Ez is több, mint ellentmondás.
Megjegyzem, ez a magatartás hiányzik a mi kultúránkból és ellenkezik a
neveltetésünkkel is.
S hogy én róla írogattam a blogon
10 oldalakat! Hát ez engem is meglepett. „Népszerűségét” beosztásának
köszönhette, s annak, hogy ismeretlenül is kikezdte Perennis pszichiátriai
betegségét, a saját fizetős blogján. Meg lehet nézni hozzászólásait, melyben ő
a páromat az intézménybe költözésre invitálja, hogy csak a legenyhébbet tegyem
szóvá… Engem a végzettségeimmel a Tescoba küldött árufeltöltőnek (ez volt az ő
korábbi munkája). Nem mellesleg nevével ellátott ellenséges hozzászólásaival ő
lett a „nagy felvállaló”, s kitartó „munkája” meghozta gyümölcsét: idő előtt –
elmondása szerint szabálytalanul - visszafoglalkoztatták mint munkanélkülit, hamarosan
véglegesítették, szakképzettség nélkül, sőt diplomás besorolást kapott diploma nélkül… Sérelmezte a bíróságon,
hogy ezt többen megkifogásolták velem együtt, mire a bírónő rákérdezett, és bár
hímelt-hámolt, bizony be kellett ismerje,
hogy így igaz! Nincs nyelvvizsga, nincs tanítónői diploma, csak diplomás bér… „Azért
kellett megelőlegezni a diplomás bért, mert a mentálhigiénés csoportban csak
diplomások dolgozhatnak.” – magyarázta a bírónőnek (ez ugyan jól hangzik, de
nem igaz – szociális asszisztens, gyógypedagógiai asszisztens, masszőr…). Bár
van szociális végzettsége, amivel dolgozhatna ápolási osztályon, - így nem
kellett volna a mentálhigiénés csoportba felvenni diploma nélkül - de ezt
elhallgatta a bíróságon is és a csoportban is. Tulajdonképpen minden szavába beleköthettem volna, de
akkor a kívülállók számára, valóban összeférhetetlennek tűntem volna... Tény,
hogy a hazugságot és az igazságtalanságot nem fogadom el.
Paradox helyzet: el kell tűrnöm a rágalmazást, a hamis
tanúzást, még akkor is, ha az nyilvánvaló! El kell hallgatnom a tejes igazságot
azért, hogy igazságot szolgáltasson a
bíróság!? Pedig a tanúvallomását ő is úgy kezdte, hogy tudomásul vette,
hogy a hamis tanúzást a törvény bünteti.
Kérdezem én ezek után ismét, mikor és mivel bünteti a törvény a hamis tanúzást?
Az én tanúm, becsületére legyen
mondva, kitett magáért… Elmondta – próbálta – az okokat és az összefüggéseket
feltárni, ami az intézetben kialakult, s ami a közalkalmazotti tanácstagságom
és szakmai kiállásom miatt vezetett az eltávolításomhoz, s bár a bírónő
többször megállította, mondván, hogy ez nem
tartozik a tárgyhoz, mert én még attól lehettem összeférhetetlen a
kollégáimmal, hogy engem központilag üldöztek… Ez – bár valószínűtlen – de
elméletileg igaz is lehetne, mindenesetre, nem úgy történt. Ezt a tanúm, újra
megpróbálta bizonyítani a probléma lényegére való rávilágítással, s akkor a
bírónő azt mondta neki, hogy „Mondja
csak, legfeljebb majd nem veszi figyelembe!” Aztán a bírónő keresztkérdést
intézett a tanúmhoz, hogy „Írt e blogra?” Hogy ennek mi köze van az én
elbocsátásomhoz, azt végképp nem értettem… Ráadásul tudvalevő, hogy még a blog olvasását is tiltották, nemhogy a velem egyetértő szimpatizánsok írásos hozzászólását! Mindenesetre Martinov Tibor, az
intézmény ügyvédje, ekkor élénk érdeklődést mutatott… Elvesztettem volna a
fonalat? A kérdéstől azonban, ezúttal a tanúm határolódott el, - mondván, hogy
ez, véleménye szerint nem tartozik a tárgyhoz, s ezért erre a kérdésre nem
kíván felelni. Újabb felszólításra sem válaszolt, amit a bírónő helytelenített.
Martinov Tibor – kissé teátrálisan - ki is jelentette, „Neki ehhez a tanúhoz
nincs több kérdése!”
Rossz érzésem volt, mintha a tisztességes tanút próbálták volna nem együttműködő tanúnak
beállítani.
Egy külső szemlélő szerint, B.
Brigitta alá adta a lovat a bírónő, míg a másik tanú mondandóját ellehetetlenítve
próbálta nem tudomásul venni…
Szomorú, de az elfogultság
manapság nem meglepő…
Ennek ellenére egyik bírónőt sem
érzem ellenségesnek, ahogy naivnak sem… Reméljük ez az ítéletben is
megmutatkozik majd. Egyszer csak… Ha megérjük.
Levélküldés: ITT! Facebook