2010. január 29., péntek

Az én naplóm

Ez a blog is egy internetes napló. Az én naplóm, a mi naplónk. Azért írjuk, hogy a barátainkkal, családtagjainkkal megosszuk mindazt, ami érint bennünket, történések, élmények, gondolatok, tanulságok, kérdések. /Tehetnénk körlevélben is, de azok általában más célzattal, alkalommal időszerűek./ 
Azért írjuk ezeket, mert szeretteink egy része távol van otthonunktól, és rohanó világunkban barátainkkal sem tudunk elég időt szakítani egymásra. Ritkán jut idő arra, hogy mély beszélgetésekkel, felhőtlen együttléttel feltöltődjünk… Így hát elkezdtünk írogatni mindarról, ami foglalkoztat bennünket a hétköznapokban, és ünnepnapokon. Elérhetőségünket megadtuk mindenkinek, aki közel van a szívünkhöz… Néhány barátunknak itthon is megadtam, azzal a kitétellel, hogy, amennyiben lehet, nem adják tovább. Nem szerettem volna, ha bárki magára, vagy ránk ismer egy-egy gondolat, vagy történés kapcsán.
Nem volt titok hovatartozásunk, nyitott könyv volt mindig is, beállítódásunk, nemzeti érzelmünk, szociális érzékenységünk, Isten iránti elköteleződésünk.
S miközben ír az ember, sok mindent újra átgondol, és sok új tanulság is leszűrődik ez alatt. Ezért jó írni… csak úgy, magunknak…
Mivel sok impulzus ér a munkahelyemen, erről is írok időnként… Igaz, sokszor a tehetetlenség erősebb hangvételre indít, de igaztalanságot, sohasem vetettem „papírra”.
Aztán, valaki – hogy ki, azt nem tudtuk meg –, feltételezzük, hogy jószándéktól vezérelve, továbbadta elérhetőségünket, és nagyjából egy időben az intézményt ért negatív médiahírek kapcsán robbant. Elindult a lavina… A százötven bejegyzésből kiragadtak néhányat, és körbe hordozták… Immár együtt emlegették a blog íróit, az intézmény „közellenségeivel”. A blog – a vezetésnek köszönhetően - immár publikussá vált az intézményen belül, és tömegesen érkeztek a megjegyzések, vélemények. Kísértetiesen emlékeztet a helyzet, az öszödi beszédet követő reakciókra, amikor a szocialisták felháborodtak és elhatárolódtak, de nem a hazugság, csalás, lopás, vagy szándékos félrevezetés miatt, hanem amiatt, hogy ki adta ki az információt!? 
Rossz kérdésre, nincs jó válasz!

Akármi történt is, azért nem csak az elkövetők – ha vannak -, a felelősek. Tíz éve hangoztatom, hogy szűrés kell, és professzionális képzés, és támogatás. Tanítható, és tanulható a segítségnyújtás. Sajnos a szociális szakképzés alacsony színvonalú, olyan, amelyet a döntéshozók gondolnak: Oda, nekik, az is jó. Ők nem számítanak… Pedig,  – amint az éves beszámolómban is írtam – a legelesettebbek, legkiszolgáltatottabbak mellé kellenek a legjobb szakemberek! Személy szerint én is tudom, hogy ők is ott vannak az intézményünkbe, sőt a megvádolt osztályon is – ez egyébként a nyilatkozók szavából is kiderült -.
Sokan megvádoltak, hogy a becsületes munkatársakat is lejáratjuk, sőt a családjukat is. Sajnálom, ha így gondolják, és így érzik… Megértem őket, de nem értek egyet vele.
Tíz éve lassan, hogy ott dolgozom, és láttam kiváló szakembereket, akik a maguk területén magas színvonalú, kompetenciájukon belül kimagasló munkát végeztek. Aztán a diktatórikus vezetés, az ellentétes utasítások miatt, elbizonytalanította, vagy elvette a munkatársak problémamegoldó képességét, szakmai rátermettségét, önállóságát. Néhányan már azt sem merik megtenni, abban is elbizonytalanodnak, amit korábban rutinból megléptek.
Emlékszem, hogy a betegekért, szakmájukért kiálló kollégákat meghurcoltak, megfélemlítettek és hamis vádakkal rágalmaztak meg úgy, hogy a másik fél nem hallgattatott meg! Nagyon sok jó szakember kényszerült elhagyni az intézményt, sokakat megfenyegettek, hogy vagy elmegy közös megegyezéssel, vagy fegyelmivel, de ez utóbbinál garantált, hogy nem fog tudni elhelyezkedniKözülük többen súlyos egészségkárosodást is szenvedtek. Velük, és a családjukkal mi történt!? Értük mikor, és ki emeli föl a szavát?
Azt gondoljuk, hogy velünk ez nem történhet meg, mert mi nem keressük a bajt… Aztán egyszer csak elszakad valami… anélkül, hogy bármi elmarasztalhatót tettünk volna. Fontos lenne mindenkinek a saját szakmája /beosztása/ szabályaihoz, normáihoz, és etikájához tartania magát, mert az alapjában nem változik…

A félreértések elkerülése végett, én nem adtam meg a blog-címemet, és senki sem kérdezte meg, hogy elolvashatja e a naplómat, amit eredetileg én magamnak és egy szűk, nevesített körnek szántam! De ha már rátaláltak és olvassák, akkor kívánom, szolgáljon épülésükre!

2010. január 26., kedd

Hírünk a világban


A sajtó egyre növekvő figyelemmel kíséri a hír (ITT!) kapcsán kipattant botrányt.

Tallozó: ITT! meg ITT!, ITT! és ITT!

Kiskunhalason: Halasmédia

Valamint: ITT!

Kiskunhalason: halas.NET 



2010. január 23., szombat

"Óvasnivaló"


Néhány dokumentum, amely teljes terjedelmében megtekinthető, egyen egyenként.

Presszió

…olyan nyomást gyakorolt rám a munkakör módosításának aláírásával kapcsolatban, hogy bár nem értettem egyet vele, mégis aláírtam. Ma sem értek vele egyet.

Teljes terjedelmében: ITT!

Szakmai presztízs megőrzése

Nem szerencsés tehát, egy olyan felkérés sugalmazása, amellyel a munkatársakat - egzisztenciális félelmükre alapozva - szakmai, törvényi, etikai, lelkiismereti dilemmák elé állítják.

Teljes terjedelmében: ITT!

A munkatársak védelmében…

…cselekménye vitathatatlanul életellenes indíttatású volt, melynek István hangot is adott.
Ez a megdöbbentő eset, valamint a sorozatos támadások, melyeket a beteg a személyzettel, betegtársaival szemben rendre elkövet, felveti a büntetőjogi felelősség kérdését. Javaslom a szükséges eljárás kezdeményezését… továbbá…

A felvetés és a válasz, teljes terjedelmében: ITT!


Éves beszámolóból...


Az együttműködéshez segítői attitűdöt, továbbá - szakmai kompetencia figyelembevételével -, önálló, felelős munkavégzést várok minden munkatárstól!

 

Továbbra is hiszek abban, hogy a legelesettebbek mellé kellenek a legjobb szakemberek, ehhez kívánok segítséget nyújtani és partnere lenni mindenkinek, aki a rábízottak érdekeit kívánja szolgálni.


Megtekinthető: ITT!

 

2010. január 22., péntek

Isten szeretett népe


...vigaszra lelt, mert talált lelkének kedves, sokféle népet is szerte a földön, ami megnyugvással töltötte el. Büszkén mutatta angyalainak egyik legkedvesebb népét, akiket örökbefogadott, s akik a Kárpát-medencében éltek… Hűséges, családszerető nemzet. Annyira szerették otthonukat, a földet ahol éltek, hogy lakóhelyüket szülőföldnek, hazájukat, anyaföldnek nevezték. Később, amikor aljas szándékból megcsonkították, s legjavát elvették, a kívül rekedtek egész hazájuk utáni vágyódásukat megfogalmazva Anyaországnak kezdték hívni. Isten mindig is rajtuk tartotta tekintetét, s a legszentebb édesanya oltalmára bízta e népet…

Azt gondolnánk, hogy akiket Isten oltalmába fogadott, azoknak jól alakul a sorsuk… De nem így történt ez a magyarokkal. Isten számtalan próbát vetett eléjük, sokszor látszólag cserbenhagyta őket, hiszen leigázták, kifosztották, megtépázták, feldarabolták, idegeneknek adták, felhígították, rossz vérrel fertőzték, belső ellenséggel támadták…


A mese egésze letölthető: ITT


2010. január 20., szerda

A fővárosból jöttem

 

A fővárosi ember nekünk mind pesti… A budaiak persze pontosítják, hiszen ők nem pestiek, hanem budaiak. Aki jobban ismeri a budapesti lakosságot, az tudja, miért mondják… (Én is kikérem magamnak, mert nem az Alsóvárosban, hanem Felsővárosban lakom. És fordítva is így van.)

 

Ha valaki vidékre költözik, nehezen szokja meg ezt az életformát… Ha hegyek vették körül, még nehezebb neki az alföldön… Reggel besüt a Nap, mindenféle állathangra ébred, amit korábban sosem hallott. Nem érti a tájszólást, ismeretlen szavakat használnak körülötte, ismeretlen ételeket esznek… A boltba nem lehet kapni az általa megszokott termékeket…

Az emberek papucsba járnak és otthonkát hordanak… Ki-bejárnak egymás otthonába, ráérősen beszélgetnek. Mindenkit megnéznek, mindent kitárgyalnak… elvárják, hogy mindenkinek, mindig köszönjön az ember.

A csend szokatlan, a település 1-2 óra alatt bejárható…

Nincs Whopper Junior, se Pizza Hut. A színház, hangverseny kimarad… A kütyüboltok kínálata szerény…gyakran bosszantó.

Aztán egy idő múlva megfordul a folyamat, és már őket is ugyanúgy fárasztja a főváros, mint minket... Nem érti, miért kell 15 féle tejfölből azt az egyet keresnie, cetlivel a kezében, s miért nem jó hozzátartozóinak az, amit mi veszünk… Miért kell minden nap közértbe menni, sorban állni, cipekedni…

 

Egy budapesti pályaudvarra megérkezve, felsóhajtott a párom, és ezt mondta:

„Látod ez hiányzik nekem, ezek a nagy terek, ezek a monumentális épületek, ez a hömpölygő áradat…” Akkor értettem meg mindent…

 

Egy Budapestről készült dokumentumfilmet láttam, amely bemutatta a főváros nevezetességeit, szépségeit… fantasztikus volt. Aztán a végén felemelkedett a kamera a háztetőket pásztázva és ezt mondta a narrátor: Lehet ezt a várost szeretni, vagy nem szeretni… de egyet nem lehet, sokáig nélkülözni! Pontosan azt fogalmazta meg, amit a szívemben érzek… Mert van a mi fővárosunknak élhető arca is, és olyan kincseket rejt magába, melyek a turista szeme előtt is rejtve maradnak – és csak azok előtt tárul fel, akik szeretettel csodálkoznak rá egy kapubejáró kilincsére éppúgy, mit egy belső udvarra, vagy egy fürdőre, egy eldugott szoborra, egy hegyi ösvény barlangjára…

 

Aki teheti, fedezze fel gazdagságát, a maga pompázatos egyszerűségében…

 


Vidékről jöttem…

 

 

Furcsán viselkednek a vidékiek Budapesten”, hallottam minap egy budai polgári családnál vendégeskedve.

Vidéki lévén megszólítva éreztem magam, s mivel én is végigjártam a kényszerű átalakulás iskoláját, megkérdeztem, tudják-e mit él át egy vidéki ember, ha a fővárosba kerül? Nem tudták…

Az csoda, hogy túléli! – mondtam. Ahogy kutatni kezdtem emlékeimben, akkori élményeimben és érzéseimben egyszeribe feltörtek bennem, és csak soroltam önkéntelen:

A végeláthatatlan beton, hatalmas épületek, óriási hangzavar, ismeretlen, éles zajok, állandó szmog, villódzó fények, hömpölygő tömeg

Tájékozódási zavar, nem látni a napfelkeltét, sem a napnyugtát; földalatti közlekedés, abnormális, kirívó viselkedés, és megjelenés, szenvtelen arcok (mi csak metróarcúaknak hívtuk őket), tolakodás, lökdösődés… Folyamatosan megsértik a számára addig sérthetetlen intimszféráját: kényszerű összezáródás, összetapadás különböző tömegközlekedési eszközön, mindenféle emberrel… Bizony az emberek elveszik egymás életterét! Ha segítséget kérnek, elfordulnak tőlük, vagy útbaigazításnál elküldik őket egy rossz irányba. Úgy érzi, hogy folytonos erőszaknak van kitéve… Annyi impulzus éri, hogy napokig nem képes feldolgozni, kipihenni a fizikai, szellemi és pszichés fáradalmakat.

A szerencsésebbje, megússza egy fejfájással, izomlázzal, mert rohan haza, és fogadkozik, hogy ő ugyan semmi pénzért ott nem lakna! Aki mégis elszánja magát, hogy ott éljen, dolgozzon, tanuljon, hát annak alapos változáson kell átesni. Egyébként nem fogja túlélni… Meg kell tanulnia közlekedni, más szinten kommunikálni, például, nem veheti föl a szemkontaktust közlekedés közben, nem kell köszönni mindenkinek, nem szokás bemutatkozni, sem bemutatni másokat… Nem kell keresni ismerős arcokat… Semmin sem szabad meglepődni… Nem bámuljuk meg a közismert embert… Hozzá kell szoknia, hogy az emberek intimitása, magánélete a köz előtt zajlik, mindez hihetetlen közöny kíséretében…

 

Szóval, olyan stressz-áradat éri a fővárosba látogató vidéki embert, hogy minden természetes védettségére szüksége van ahhoz, hogy egészséges maradjon…

 

A napokban hallottam egy kifejező megállapítást, hogy a vidéki ember, csak a budapestieknek vidéki…

 

Nekem lokálpatriótának, pedig mindenki vidéki, aki nem idevalósi… természetesen a fővárosiak is.

 

 

Folyt. köv.