A Black Hawk Down vagyis „A
Sólyom végveszélyben” című film egy évtizede megtörtént
kommandós esetet dolgoz fel. 1993. október 3-án közel 100 ejtőernyős amerikai
katonát dobtak le Mogadishuban, Szomália fővárosában. A polgárháborút szító
hadúr és szárnysegédei voltak a célpontok. A 45 percesre tervezett villámakció
16 órás vérfürdőbe torkollott. 18 katonát és két Black Hawk típusú hipermodern
harci helikoptert veszítettek az amerikaiak. A sikertelen akció a szomáliai
amerikai akciók beszüntetésére hangolta az otthoni közvéleményt.
.
.
.
Az elmúlt mintegy 2 év tapasztalatai alapján valahogy így, ilyen eleve halálra ítélt próbálkozásnak érzem és látom a bloggerek, köztük a magam tevékenységét is. Nem, nem azért, mintha az eredeti cél és szándék bármiben is megváltozott volna, hanem azért, mert – minden jobbító szándék ellenére – csupán pusztába kiáltott szó értékűvé váltak a közzétettek.
Az elmúlt mintegy 2 év tapasztalatai alapján valahogy így, ilyen eleve halálra ítélt próbálkozásnak érzem és látom a bloggerek, köztük a magam tevékenységét is. Nem, nem azért, mintha az eredeti cél és szándék bármiben is megváltozott volna, hanem azért, mert – minden jobbító szándék ellenére – csupán pusztába kiáltott szó értékűvé váltak a közzétettek.
Igen, csupán
pusztába kiáltottak értékűvé és igazából nem is az „ellen” oldaláról érkező
támadások miatt, hanem az állítólag mellettünk ki(nem)állóak okából. Mint blogot üzemeltető felelősek vagyunk az
azon megjelentekért, azok igazság- és valóságtartalmáért, legyen az akár
blogbejegyzés, vagy akár csak egy névtelen hozzászólás. Igen akár egy
névtelen hozzászólás tartalma miatt is kénytelen-kelletlen felelősséggel
tartozunk, így vagy tüzetesen és aprólékosan elemzünk minden egyes mondatot,
vagy akár kifejezést annak lehetséges következményei érdekében, vagy „kockáztatva”
bízunk a kizárólag csak ránk, mint bloggerekre nézve hátrányosak elmaradásában.
(amit a jog amúgy a „gondatlanság” fogalomkörébe sorol)
A névtelenül
hozzászóló rajtunk kívül semmit nem kockáztat, így aztán sokak saját indulataik
kiélésére, levezetésére használják fel eme „hozzászólásuk” lehetőségét, de még
a mellettünk állók is sokszor – akaratukon kívül is – bajba sodorhatnak
bennünket. Ráadásul a mellettünk állókban, a mellettünk nyilatkozókban még
jobban is bízunk az átlagosnál, így velük szemben még a szokásosnál is
óvatlanabbak és elővigyázatlanok vagyunk.
Így jártam én
is, amikor még jóval korábban az egyik Juharos jó ismerősöm azzal a hírrel
keresett meg, hogy újabb gyermekbántalmazásra került sor, sőt az a korábbiakhoz
hasonlóan ismét csak eltussolásra került. Ismerősöm nem csupán a bántalmazott
gyermeket nevezte meg, megjelölve azt a Kecskeméten kívüli tábort is, ahova a
gyermeket állítólag „eldugták”, de egyben előttem több kollégáját is felhívta
az információi megerősíttetése végett, így az általa elmondottakat – vélhető jogos
felháborodásom miatt – blogomon közzétettem, az általuk megnevezett Kun Anita
személyét elkövetőként megjelölve.
Anita – a jog
által számára biztosított lehetőséggel élve – rágalmazás miatt eljárást kezdeményezett
velem szemben. Bevallom, az ügybeni idézést megkapva igencsak értetlenkedtem
azon, hogy feljelentett, hiszen többen is, általam személyesen is ismert
munkatársai rá nézve terhelően nyilatkoztak előttem, nem is értettem, hogy mire
is számít ezzel a feljelentésével, hiszen ugye a „rágalmazó” nem vonható
büntetőjogi felelősségre, ha állítása valósnak bizonyul
Így aztán
nyugodtan és magabiztosan mentem a tárgyalásokra, a gyermek jogos érdekére
hivatkozva kérvén a valóság bizonyításának lehetőségét. Kicsit
elbizonytalanodtam ugyan akkor, amikor elém tárták azokat a jelenléti íveket,
amelyek szerint azokon a napokon, amikor a gyermek sérüléseinek keletkeztek,
Anita nem is dolgozott, de gondoltam, majd jönnek a tanúk, azok majd csak elmondják
az igazat. Hát nem jöttek, nem vállalták, már nem is emlékeztek, de nem csupán
arra nem, hogy mit állítottak, de magára a történtekre sem.
Ennek okát nem
firtatva azért igencsak elgondolkoztató számomra, mint egy blogot üzemeltető
számára a történet. Kezdjük ugye azzal, hogy nekem sem nem tisztem, sem nem
jogom mások fölött pálcát törni, mások cselekményét jogilag megítélni, én csak tájékoztathatok
(esetleg véleményezhetek) annak valóságalapjáért való felelősségem mellett.
Hogy ki mondott
és mond igazat ebben a gyermekbántalmazásos ügyben, azt nem tudom, de nem is ez
a lényeges ebben az ügyben, hanem az, hogy a blogomon megjelentettem egy
bejegyzést, amely valóban alkalmas volt arra, hogy az érintett személy
közmegítélését negatívan befolyásolja.
Tettem ezt
mások (igaz ugyan, hogy általam ismertek) elmondására alapozottan, de miért is
nekik kellene hinnem és nem Kun Anitának? Anita ugyanis - velük ellentétben - kiállt
a maga igazáért, vállalta annak minden kellemetlenségét, nevét és személyét
adva az eljáráshoz, nem pedig hozzájuk hasonlóan a névtelenség homályába
burkolódzva „hátulról mellbe” támadott. Az ilyen ellenfelet én jobban tisztelem,
mint a csupán fülbe sugdolódzó alamuszi barátot, ráadásul jobban is hiszek
neki, mint annak, aki nyíltan már nem áll ki az általa korábban „pletykáltak”
mellett. (anélkül ugyanis az csupán csak pletyka marad, abból is a
rosszindulatú fajta)
Mindezekből
következően egyértelmű, hogy én hibáztam és vétettem, amikor az ominózus Kun
Anita személyiségi jogait sértő, őt emberileg dehonesztáló blogbejegyzést
közzétettem. Én vétettem és hibáztam akkor is, amikor azt hittem, hogy a gyáva birkaközösség
összbégetéséből egyedi, saját önbecsülésre alapuló hangok is kihallanak majd,
de tévedtem, azok továbbra is csak a mindig háttérben megbúvó anonim
megnyilvánulások, „vesszen a kolompos” alapon.
De hozzám hasonlóan járt Erzsike is, amikor a részére adott hitelesnek tűnő (sőt hitelesnek bizonyult) tájékoztatásra alapozottan jóhiszeműen a hatóságokhoz fordult. Ráadásul őt még az eljárt hatóságok is átverték, mert olyasmivel ijesztegették (vádemelés) aminek valós jogkövetkezményei sohasem lettek volna, csak ugye nem mindegy az, hogy akár hosszú évekig büntető eljárás hatálya alatt áll-e valaki, vagy "megússza" egy kis ejnye-bejnyével, még ha az alaptalan is.
Mindezek ellenére ezen a blogon naponta jelennek meg olyan tartalmú hozzászólások, amelyek állítástartalmai miatt a természetesen csak névtelen hozzászólónak az égvilágon semmi baja sem lehet, bezzeg a bloggernek főhet a feje, hogy mire, milyen válaszlépésre is számíthat.
Persze Erzsike mellett senki sem szervezett szimpátiatüntetést, senki sem adta nyilvánosan a nevét azzal, hogy: "Itt vagyok, én tanúsítom, én kiállok mellette" de a "szájkarate" ezerrel dübörög az oldalon. A hozzászólásokat olvasva azt hihetné az ember, hogy milyen öntudatosak is az ott dolgozók, mégsem hallottam olyasmiről, hogy rajta kívül bárki is a saját nevén bejelentéssel élt volna, vagy akár csak szembeköpte volna az őt összeférhetetlennek nyilatkozók bármelyikét.
Mi nem szervezhetünk magunk melletti tüntetéseket (azzal csak a hitelünket veszítenénk) de talán valamivel több segítség, támogatás, de legalább figyelmesség elvárható lenne, ha már egyedül csak mi visszük a bőrünket másokért a vásárra. Ja, hogy ezt senki sem kérte tőlünk? Valóban nem, de azért az a sok névtelenkedő közül csak hallott már néhány az önbecsülésről a tisztességről és hasonlóakról, amiért érdemes kiállni. ha nem is nekik személyesen, legalább a helyettük, mellettük és értük kiállót meg kellene becsülniük, nem? vagy menjen továbbra is minden ahogy korábban? Névtelenül, anonim, sunyiba és meghunyászkodva, más kerülhet gondba-bajba, az az ő baja?
Ha lehetne, kérném az ehhez történő anonim hozzászólások mellőzését!
(azzal már tele a padlás! (meg a t.köm is!)