Az előgondozás kapcsán feladatom volt - többek között - az intézményi elhelyezést kérelmezők jogosultságát, rászorultságát személyes találkozást követően véleményezni, majd a várakozó listára kerülést követően, folyamatos segítő kapcsolatban maradni a beteggel, kapcsolattartójával egészen a bekerülésig.
Hosszú időbe telt, kiépíteni a személyes kapcsolatot a megyei intézményekkel, hivatalokkal, gondnokokkal, egyházi szervezetekkel, és civil alapítványokkal, azok munkatársival, éppúgy, mint a kórházakkal, kezelő orvosokkal, szociális munkásokkal.
Lelkigondozóként, utcai szociális munkásként, ismerve a hajléktlanság-, a betegség tüneteit, a börtönviseltek nehézségeit, a cigány és más kultúrák sajátosságait, nem okozott gondot, nehézséget megnyerni, és megtartani az emberek bizalmát.
Minden egyes várakozóval, családjával, gondnokával, többé-kevésbé rendszeres segítő kapcsolatot ápoltam, bekerülésig. Ha új kérelmezőt kerestünk fel egy olyan településen, ahol valaki már a várakozó listánkon szerepelt, mindig meglátogattuk otthonában, hogy ápoljuk a segítő kapcsolatot. Így személyesen is figyelemmel tudtuk kísérni állapotának, körülményeinek változásait, és szükség esetén beavatkozhattunk...
Általánosságban elmondható, hogy kevés a megfelelő képzettségű, hozzáállású szakember. Nagy az előítélet, hiányos a hozzáértés, sokszor indokolatlan a félelem. A családok magukra maradnak, elszigetelődnek, rokonságtól, szomszédságtól is. Nem csak arra kellett figyelni, hogy helyben eljusson segítőkhöz, hanem arra is, hogy azon belül is a megfelelő szakembert találjuk meg számára. Rendszeresen kellett a szakma rejtelmeibe gyakorlatlan munkatársakat is bevezetni! Hogyan segíthet, hogy viselkedjen, mire figyeljen, mikor, hogyan, mire vigyázzon, ügyeljen! Mibe ne menjen bele, hogyan hívhat, kaphat segítséget! Mikor kell orvost, mentőt, rendőrt hívni... Milyen jogai és kötelességei vannak a hozzátartozónak, a betegnek, a mentősnek, a rendőrnek, stb...
A betegségről, tüneteiről, szinte semmi információval nem rendelkeztek, sem a betegek, sem a hozzátartozók.
Amit mindig szem előtt tartottunk, hogy sohasem szabad hazudni, sem felelőtlenül ígérgetni. Senkinek, semmikor... Voltak intézmények, ahol kifejezetten kérték, hogy ne mondjuk meg, honnan, és miért jöttünk! Természetesen ezt nem lehet megtenni a beteggel.
A pszichiátriai betegek egy részénél - a hajlam örökletes volta miatt -, a betegség fellelhető a közvetlen hozzátartozóknál is. Ilyenkor előfordulhat, hogy nem a súlyosabb beteg kerül a várakozó listára, majd az intézménybe, hanem az, akinek gyengébb az érdekképviselete. Tapasztaltuk, hogy a hozzátartozó zaklatja a döntéshozókat a bekerülés meggyorsítását illetően, és bizony – bár nem indokolt a soronkívüli bekerülése -, hogy megszabaduljanak a hivatalban a terhes családtagtól, szorgalmazták az azonnali bekerülését a betegnek! Érthető, de nem szakszerű, hosszútávon pedig nem megoldás.
Megoldás, az „odaszólok telefonon” helyett az lehetne, hogy javaslatot kérnek az ügyben az előgondozást végző személytől, intézménytől, és annak függvényében tájékoztatják az ügyfelet. Ehhez más szemlélet, hozzáállás szükségeltetik a fenntartó részéről; nem a „minél előbb lerázni a kellemetlenkedő személy(eke)t”, hanem elfogadtatni velük a törvényes bekerülés feltételeit! Még akkor is, ha – bármely okból – nem tűrik a sorban állást.
Ráadásul ezzel a kiskapuval, a korrupció melegágyának biztosítanak táptalajt...
.
Folyt. köv.
Anonim levélküldés: ITT! Bővülő dokumentumtárunk ITT!
www.pszicho.net