Netre fel!

2011. április 4., hétfő

Meglesz a jutalom.......

Levélküldés: ITT! Az utolsó döfés: ITT!
"Mert megérdemeltem!" Facebook

2011. április 3., vasárnap

Örömmel tudatjuk, hogy a Netre fel! Blog immáron két éve igyekszik mindenki számára érdekes, szórakoztató, tartalmas és elgondolkodtató írásokkal szolgálni. A mostani évforduló alkalmat ad arra is, hogy számot adjunk magunknak, eljutattuk-e az üzenetet a megfelelő módon, és elértük-e célunkat a megfelelő területen. Azt mondhatjuk, hogy tevékenységünk a két év alatt, fél millió érdeklődő figyelmét keltette fel, de megvalósult tervekről beszámolni nem tudunk. Egyetlenegy jelentősebb témában, egyetlenegy kisebb történet és egyetlen egy apró ügy kapcsán sem számolhatunk be sikerekről. Nem a mi szégyenünk ez, nem érezzük a súlyát az eredménytelenségnek. 1.250 bejegyzés keletkezett, és ha lejegyzésenként csak 10 sorral, és soronként 70 betűvel számolunk, akkor 875.000 leütött karaktert kapunk végeredményként! Nem kevés ez!
16.600 hozzászólás jelzi, hogy mindenkit érintő témákat vetettünk fel, és rendre, fontos kérdéseket sikerült feltennünk. A válaszok, amik hozzánk érkeztek, még nagyszerűbb teljesítményről árulkodnak! Dupla sorokkal és soronként 50 betűvel kalkulálva, 1.660.000 karaktert kapunk! Rengeteg! Köszönjük, és biztosak vagyunk benne, hogy számításunk még így is túlontúl óvatos volt! Két és fél millió betű után már nem lehet azt mondani, hogy a Blogot érdektelenség kísérte. Sokan és sokféleképpen szólaltak meg, mindenki ereje és tudása szerint. A számunkra értelmezhetetlen és kusza hozzászólásokat most nem említem, színes kiegészítői voltak az amúgy, minőségi diskurzusoknak. Tudjuk, hogy nagyképűen, felfuvalkodottan, vagy csípős arroganciával és utánozhatatlan tahósággal érkező embertársaink hamar megszégyenültek és kerestek maguknak olyan lehetőséget, ahol kiélhetik primitív hóbortjaikat.

Fontos állomáshoz érkeztünk. Kiértékelve a blog elmúlt két évét, óriási sikerünk mellett szembeötlő a hiányosság. Szándékunk ellenére sem sikerült feltámasztanunk a civil kurázsit. Írásaink, hozzászólásaink kapcsán nem történt előrelépés, a kezdeti feszültség nem oldódott, hanem sokkalta inkább fokozódott. Jól ismert tény hogy, senki se mozdult meg. Teljes eredménytelenséget könyvelhetünk el: összefogást serkentő, és mozgósító erőnk gyakorlatilag egyenlő a nullával. Utolsó próbaként a kerítés lefestését céloztuk meg, de érezhetően kihátrált mögülünk mindenki. A holnapi engedélykérés elmarad, és akciónkat leállítjuk. Vége.

Mivel a Blog a továbbiakban sem tudja a megfelelő működést, azaz a tényleges hatékonyságot biztosítani, két év után befejezi próbálkozó szerepét, és rövid átmeneti szakaszt követően felszámolja önmagát. Részleges működtetés, arculatváltás elképzelhető egy agilis moderátor bevonásával. Ennek kidolgozására a jól ismert e-mail címeken tehetnek javaslatokat. Egyes cikkek újraközlése, más, tematikus portálon elképzelhető, az egyeztetés és a fejlesztés folyamatban van.

Köszönjük mindenkinek, hogy az elmúlt két évben a Netre fel! Blogot választotta!

Levélküldés: ITT! és ITT!

Áldjon meg az Úr...

2011. április 2., szombat

Märchen / Mese

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiatal álláskereső. A neve, amit a nagyon szerény szüleitől kapott, Aritmia volt (szép magyar klasszikus keresztnév). Ifjú kora óta sokat tanult, és eszes lány réven, egyetemi nyelvtanár vált belőle. Pontosabban egyetemen tanult, és nyelvtanár lett belőle. Utána is képezte magát, szakfordító és szinkrontolmácsként, és belevetette magát a germanisztikába. Európa szerte gyűjtötte a gót nyelvi kincseket, és könyvet is publikált. Tudása rendkívüli, és értékes volt.

Első komolyabb munkahelyén, a takarékosság jegyében, alig több mint kétszázezer forintot kaphatott csak kezdőként (sajnos nem hetente, hanem havonta), de ígéretben megfogalmazódott, hogy a későbbiekben kiegészíthetik ezt a gyenge alapbért egyéb juttatásokkal. Nem keseredett el, hiszen szülei mindvégig mellette álltak. Szó szerint.

Aritmiára nagy szükség volt, mert munkahelyén több száz fős csoport választotta a nyelvtanulás csodás lehetőségét, és a feliratkozáskor keletkezett torlódás jól mutatta a német nyelv iránti fokozott igényt. „Bolondok” lettek volna kihagyni! Aritmia tudása, és szakmai felkészültsége biztosította a garanciát, hogy a szűk negyedmilliós bérért, nem csak foglalkozások, hanem magas szintű kurzusok is elindulhatnak, ahol a tehetséges előadónak köszönhetően egy új világ nyílhat meg az érdeklődők számára. Aritmia jól értett az emberekhez. Soha „nem kapott hajba” senkivel, szerették, tisztelték és megbecsülték munkáját. Tündöklő lénye előtti tiszteletadásként kis herceglánynak szólították, és ámulattal csodálták hivatástudatát és szellemi nagyságát. Gyalázatosan csekélyke, kétszázezer feletti fizetése a legsötétebb korok kizsákmányolását idézte.

Így a fiatal leány megtalálta hivatását, oktathatja a tudás iránti „örült” szenvedéllyel vágyakozókat, és mi megháláljuk neki szolid visszafogottsággal, és a szinte szégyenletes, nem egész negyedmilliós honoráriummal. A szakma visszavárja őt, egyetemek kapui állnak nyitva, és kül- és itthoni Akadémiák sora várja tagjai közé, ő mégis minket választ. Köszönjük kis herceglány, hogy lemondasz az igaz karrierről, és velünk maradsz! Vége.

Aki nem hisz járjon utána. Mikor szembe találkoznak Aritmiával, kérdezzék meg egyenesen tőle, mennyi pénzzel szúrja ki a szemét munkaadója. Persze, az igazat, csakis az igazat…

Ui.: Még egyszer, elnézést kérünk a gyatra fizetségért!

Levélküldés: ITT! Az utolsó döfés: ITT!
"Mert megérdemeltem!" Facebook

2011. április 1., péntek

Dilemmák…

Évek óta, sokat vívódtam azon, hogy hogyan lehet a kötelességet és a kegyességet összeegyeztetni.

A dolgok normális menetében nem is okozhatna ez gondot, hiszen minden megfelelően működne…

Az adófizetők pénzét arra fordítanák, amire irányozzák, a beteg a lehető legjobb ellátásban részesülne, soha senkinek nem jutna eszébe megfosztani a beteget méltóságától, javaitól, ahogyan a gondnokok a gondnokoltak vagyonával jó gazda módjára bánnának, a vezetés pedig a színvonal emelésén, a betegek jobblétén fáradozna… A betegeket szakemberek vennék körül, az osztályokat a legkiválóbbak vezetnék, az orvosok gyógyítanának, kezelnék a betegeket…

Nekünk, szólnunk se kellene… Soha, elő nem fordulhatnának azok a dolgok, amiket itt a blog hasábjain taglalni vagyunk kénytelenek…

Minap beszélgettem valakivel, és nem értette a dilemmámat… Azt mondta, nem azt tanultad, hogy jelezned kell, ha visszaéléssel találkozol? De igen. Akkor, mi a kérdésed?

Jeleztem, de nem történt semmi… Akkor feljebb kell jelezned! Ha bűncselekmény gyanúja fölvetődik, bejelentést kell tenni! Ez minden állampolgár kötelessége!

Tanúként hallgattak meg, eltelt jó pár hónap… Kérdeztem, egy elöljárótól pár hónap elteltével, hogy mi van abban az ügyben, amelyben tanúként hallgattak meg? Széttárta a kezét, majd azt mondta: Ja, kérem, feljelentést kell tenni! Amíg nincs feljelentés, nincs nyomozás, nincs eredmény! Ezt többször hallhattam, több helyről…

Egy segítő hivatással bíró személy, nem könnyen tesz a hatóságok fele bejelentést… Meg kell tennie ugyan a szakmai felettes szervek fele, a többi azonban, más hatóságok dolga lenne… Nehezen egyeztethető össze a kétféle – ellentétesnek tűnő – mentalitás. Azért is van ez így, mert emlékeinkben a feljelent(get)ő személyisége a besúgók jegyeit hordozta leginkább…

Hamis kérdés: Hogyan lehetek jó, ha másoknak rosszat okozok? Aztán rá kellett jönnöm, hogy nem én okozok rosszat… Hiszen a rosszat, a bajkeverőt, a károkozót, a veszélyeztetőt félreállítani, az nem rossz cselekedet, hanem jó! Mert nekünk azokkal kell jót tennünk elsősorban, akiket ránkbízattak… Ráadásul hosszútávon, még a jelzésemmel is a javát szolgálom… esélyt kaphat a jó felismerésére, a megbánásra, az újrakezdésre. Az egyetlen rendező elv, a REND. Ezért viszont lépéseket kell tenni…

Emlékszem a Kórház a város szélén sorozatra, melyben a nagy elméleti tudással rendelkező orvos, csapnivaló sebész volt, és a betegekkel és a kollégákkal is állandó zűrje volt. Az idős főneke tisztelte tudását, ezért megtűrte. Utódja egy fiatal, agilis orvos, az első probléma után elbocsátotta… Mindenki jól járt, a betegek, a kollégák, s az elbocsájtott orvosból, mint kutatóorvos, elismert szaktekintély vált… Sohasem lett volna sikeres, boldog ember, ha nem rúgják ki az állásából…

Hiszem, hogy mindenkinek van olyan terület az életben, amelyben becsületesen, példamutatóan és jól boldogulhat… Meg kell találni…

Ezzel tehát, a dilemma megoldódni látszik…