A férjem nevében
Úgy tartom, hogy amiről az ember
nem tehet, azt nem szabad szégyellni. Még inkább ezt kell képviselnünk, ha tudjuk,
hogy a pszichiátriai betegek, a társadalmi előítéletek terén a legerősebbek
közé sorolhatók.
A férjem, hála’ nem titkolja, nem is szégyelli, hogy beteg. Igaz, - helyesen – nem is kérkedik vele. Örülünk, hogy kiderült… Előtte majd 15 évig, mindenhol – még a legnevesebb szakemberek is – csak a tünetek egyikét, vagy másikját állították fel diagnózisként. Így aztán nem csoda, hogy betegsége kezeletlensége, vagy félrekezelése komoly zavart okozott az életvitelében. Rendszeres pharmakoterápiás kezelés alatt áll. Együttműködő, betegségbelátással rendelkezik. Ennek, és más szerencsés együttállásnak köszönhetően, – minthogy támogatja a felesége, családja - viszonylag jó helyzetben van.
A betegség azonban kiismerhetetlen, nem tudjuk, kinél hogyan zajlik, alakul. Azt sem tudhatjuk, mikor billen meg, a jelenleg fennálló természetes támogató rendszer, a család…
Egy–egy kényszerű gyógyszerváltás - többek között a támogatási rendszer folytonos módosítása miatt – nem tudni hogyan hat a betegségére…
Akárhogy is vesszük, a férjem, betegségéből adódóan, – bár jelen körülmények között nehezen képzelhető el -, potenciális lakója intézményünknek…
Belegondolni se merek, mi történne ott vele… Ahogyan ő sem. Ez a félelem pedig nem rólunk, hanem az otthon működtetőiről és a teljes bizalomvesztésről szól.
Sokan, akik nem rendelkeznek ilyen belátással és támogatással, gyógyszereikhez nem képesek hozzájutni, vagy betegségük lefolyása súlyosabb formát ölt, nem választhatnak… Bekerülnek. Az pedig, ami ott rájuk várhat, betegségüknél is rosszabb lehet.
Ezúton is tiltakozom az otthonban zajló nem megfelelő irányítás, ápolás, gondozás, gondoskodás ellen. Hogy milyen jogon? Minden alapom meg van hozzá: a hozzátartozó jogán... először is édesapám nevében (ITT!), másodszor, a férjem védelmében.
Mindent megteszek azért, hogy ő ne kerüljön be betegként az otthonba. Nemcsak a Kőrösi útra, hanem máshova sem… Mindent megteszek azért, ha bárki bekerül hozzánk, az összes intézmény közül a legjobb helyre kerüljön. Ezért, és ezen fáradozok…
A férjem, hála’ nem titkolja, nem is szégyelli, hogy beteg. Igaz, - helyesen – nem is kérkedik vele. Örülünk, hogy kiderült… Előtte majd 15 évig, mindenhol – még a legnevesebb szakemberek is – csak a tünetek egyikét, vagy másikját állították fel diagnózisként. Így aztán nem csoda, hogy betegsége kezeletlensége, vagy félrekezelése komoly zavart okozott az életvitelében. Rendszeres pharmakoterápiás kezelés alatt áll. Együttműködő, betegségbelátással rendelkezik. Ennek, és más szerencsés együttállásnak köszönhetően, – minthogy támogatja a felesége, családja - viszonylag jó helyzetben van.
A betegség azonban kiismerhetetlen, nem tudjuk, kinél hogyan zajlik, alakul. Azt sem tudhatjuk, mikor billen meg, a jelenleg fennálló természetes támogató rendszer, a család…
Egy–egy kényszerű gyógyszerváltás - többek között a támogatási rendszer folytonos módosítása miatt – nem tudni hogyan hat a betegségére…
Akárhogy is vesszük, a férjem, betegségéből adódóan, – bár jelen körülmények között nehezen képzelhető el -, potenciális lakója intézményünknek…
Belegondolni se merek, mi történne ott vele… Ahogyan ő sem. Ez a félelem pedig nem rólunk, hanem az otthon működtetőiről és a teljes bizalomvesztésről szól.
Sokan, akik nem rendelkeznek ilyen belátással és támogatással, gyógyszereikhez nem képesek hozzájutni, vagy betegségük lefolyása súlyosabb formát ölt, nem választhatnak… Bekerülnek. Az pedig, ami ott rájuk várhat, betegségüknél is rosszabb lehet.
Ezúton is tiltakozom az otthonban zajló nem megfelelő irányítás, ápolás, gondozás, gondoskodás ellen. Hogy milyen jogon? Minden alapom meg van hozzá: a hozzátartozó jogán... először is édesapám nevében (ITT!), másodszor, a férjem védelmében.
Mindent megteszek azért, hogy ő ne kerüljön be betegként az otthonba. Nemcsak a Kőrösi útra, hanem máshova sem… Mindent megteszek azért, ha bárki bekerül hozzánk, az összes intézmény közül a legjobb helyre kerüljön. Ezért, és ezen fáradozok…
www.pszicho.net
Minden tiszteletem a Tied Protest! Amibe tudunk segítünk, hisz nekünk is ez a célunk! A férjedet mérhetetlenül becsülöm,az is igaz abba a szerencsében volt részem, hogy megismerhettem és erre büszke is vagyok!!
VálaszTörlésIgazad van a betegség nem szégyen és nem is értem sokan miért vagdalkoznak ezzel! Olyan emberek akiknek szakmájukból kifolyólag megértést kellene érezni az ilyen betegségben szenvedőkkel.
Bízom benne minden jóra fordul és lesz olyan vezető az intézetben akinek a beteg az első és nem a pénz hajhászás!
Ilyen félelembe tartástól az isten mentsen meg minden beteget,mint amilyen körösi úti Intézetbe nyújtanak gondozás címmén. Hozzátartozó
VálaszTörlésA vezetőség részéről az egyetlen erkölcsileg elfogadható cselekedet az lenne, ha mindannyian felállnának, önként és távoznának,még az orvosaink is. Így talán emberi és szakmai méltóságuk csekély maradékát megőrizhetnék,közülük néhányan. Még természetesen jól jönne egy kollektív bocsánatkérés,a médián keresztűl csak úgy, gesztusértékűen,a dolgozóktól és a lakóktól. A csókosaikat meg vigyék el úgy ahogy ide hozták.Utána lehetne valóban továbblépni, és új lapot kezdeni. Velük ez teljesen lehetetlen,mert ők a terrort elnyomást tartják megfelelő vezetésnek.A beteg verését meg megfelelő gondozásnak!Ez nem elfogadható, és ha ezt ők nem látják, akkor komoly helyzetértékelési zavaraik vannak.
VálaszTörlésNem egyfajta nézeteket vallunk! Mi nem fogadjuk el a bántalmazásos gondozást.De azt se,hogy a dolgozók nem kapják meg a kötelező juttatásaikat sem.Ez utóbbit a vezetőink eltüntetik.A Megyeiek meg kérhetnék már az erkölcsi bizonyítványt,a vezetőktől.
Vagy a Megyeiek is részesültek az eltüntetett pénzekből? Azért nem lépnek az ügy előre haladásáért,mert Ők is sárosak? Ibolya