Előzmény: ITT!
Mint írtam lent, a felülről jövő
sötétséget csak egyetlen dolog múlhatja fölül, az alulról jövő sötétség,
érdektelenség, apátia, és rettegés…
Nem szokás nyilvánosság elé tárni
egy szakmai pályázatot, főleg úgy, hogy a pályáztatás még nincs lezárva. Nagy bizalomnak és szakmai felelősségérzetnek kell társulnia ehhez.
Az öt intézményvezetői pályázat – kétséget kizáróan – legjobbjának
szerzője azonban, lehetőséget
teremtett egy felolvasás keretében annak megismerésére…
(Ezt a gesztust korábban, 2011-ben én is
megtettem, nyilvános hozzáférést biztosítva blogomon a pályázatomhoz. Megtalálható: ITT!)
Az alkalomról mindenkit
értesítettünk, feltettük blogunkra, invitálva
a szakembereket és laikusokat egy szakmai előadás meghallgatására… Városszerte
tudtak róla, hiszen korábban még egy újságíró is érdeklődött…
Megmondom őszintén, hosszú ideje
nem készültem ilyen érdeklődéssel egy előadásra, pedig egy fárasztó nap végén
köszöntött be…
Bíztam benne, hogy sokan leszünk,
hiszen ki ne akarná hallani, hogy milyen
is lehetne a mi intézetünk jövője? Ráadásul két pályázó jelenleg is az
intézményben dolgozik. El tudják képzelni egy szakemberről, hogy ne akarna egy
másiktól tanulni? Hogy ne akarná megtisztelni őt a jelenlétével?
Hogy ne kaphatna ötleteket, melyekkel az intézmény, a munkatársak és a lakók jólétét
szolgálhatná? El tudják azt képzelni bármilyen szakemberről az intézménybe,
hogy ne akarna a legjobbtól tanulni?
Én, el sem tudom képzelni. (Igaz,
feltételezésem szakemberekről szól, nem szakképesítést megszerzőkről, vagy
szakképzetlenekről.)
Előbb indultam, hogy legyen
ülőhely… meg, különben se szeretek késni… Csupa
kedves ember… De milyen kevesen jöttek el… Tudtuk, hogy nagy a baj, de hogy ekkora, azt
mégsem gondoltuk…
Én persze szokásomhoz híven mentegetem
őket, hogy nem mernek eljönni, de ahogy kimondom, már én is érzem, hogy milyen üresen
cseng… erre nincs mentség…
A felolvasásból nagyon sokat
épülhettünk… És nemcsak a szakemberek, hanem a nem szakmai részen dolgozók is…
Mert az építő közösség, a jó munkahelyi
légkör alapja mind a hatékony munkavégzésnek, az eredményességnek, és az
otthon gyógyító, megtartó érzésének…
A pályázatában felajánlotta
szaktudását, tapasztalatait, terveit éppúgy, mint egy 10 millió forint értékű tárgyi eszközkészletét, melyet
magánalapítványa az intézmény részére bocsátana.
Nem értem. A
kormányhivatal döntéshozója, nemcsak a
legjobb pályázatot utasította vissza, nemcsak a legtapasztaltabb szakembert és potenciális
igazgatót, hanem egy tíz milliós felajánlást is!
Tényleg ilyen jól állunk? Ilyen
luxust is megengedhetünk magunknak?
A családias, baráti légkörnek és
a jelenlévőknek köszönhetően több volt ez, mint egyszerű felolvasás... Irigykedve és vágyakozva hallgattuk: így is lehet egy intézményt vezetni, működtetni? Lajos
Tibor megköszönte a jelenlevőknek, hogy eljöttek és hogy volt „bátorságuk”,
türelmük meghallgatni…
A többiek vesztettek… Nem azért mert nem voltak ott más
pályázók (Dr. Molnár Árpád főorvos, Vincze István mb. igazgató), és mert nem
küldtek maguk helyett sem senkit… Nem azért, mert az exigazgatónő nem akarta megtudni, hogyan kellett volna az intézményt vezetnie... Nem azért, mert a szakszervezet nem
képviseltette magát… Nem azért, mert a nem működő közalkalmazotti tanács sem képviseltette
magát… Nem azért, mert az egészségügyi (szakmai) vezetés - főorvosnővel az élen - nem
képviseltette magát… Nem azért,
mert a mentálhigiénés csoport egyetlen
tagja sem kívánt tanulni egy országos rangra emelt és szakmai hírnevéről
ismertté vált intézményvezető 10 éves tapasztalatait, harcait, újításait
megosztó előadásából… Nem azért, mert egyetlen középvezető sem volt jelen… Nem
azért, mert nem mertek eljönni a dolgozók… Vesztettek, s immár nemcsak azért mert nem hallottak semmit a felolvasásból,
hanem amiért nem
vették a bátorságot, a fáradtságot, hogy szellemileg,
és lelkileg is épüljenek maguk és a köz javára.
Mert az a közeg, amely nem akar tanulni, az nem
tanítható! Még akkor sem taníthatók, ha közpénzek millióit ölik
beléjük… Mert aki
nem tud tanulni az elesettől, és nem akar tanulni a szakembertől, azon nem
lehet segíteni. Annak mindegy mennyi papírt szerez ilyen-olyan képzés
címen… Lyukas zsákba tömött pénz! Mert a tanulásnak ára van… mi tudjuk ezt, s
ez bizony nem a pénzről szól, főleg nem a közpénzről…
Mit is gondoljunk olyan
közalkalmazottakról, akik már ingyen sem
akarnak tanulni! S az ilyen „szakembereket” foglalkoztatja az állam az adófizetők pénzéből! Akik
pedig csinálni akarják, értik is a dolgukat, azokat erőszakkal, rágalmazva,
átverve, távol tartják a hivatásuktól! Döbbenet.
Az igazi veszteség ez a sötétség, amely a lelkek
és a szellemek mélyén honol… Mert ha felül rossz diktatúra, lelki,
szellemi sötétség uralkodik és ugyanez fertőz alul is, akkor hogyan fog a világosság
felszínre törni?
Egy esélyem van: nekem a jót kell választanom, s amellett
kitartanom… Felülről közelítve pedig, a jót kell diktálni…
Hogyan lehetett volna ezt jelen
esetben elérni? Úgy, hogy az intézmény vezetője felhívja a munkatársai
figyelmét az előadásra és mindenkit a megjelenésre biztat. Úgy, hogy esetleg maga
is csatlakozva a két pályázóhoz, bemutatja a pályázatát…
Lajos Tibornak ezúton is
megköszönjük, hogy megosztotta velünk tudását, látását, tapasztalatát. A
látszat ellenére, tudjuk, hogy nagyon sokan várnak, vágynak a változásra, a
megújulásra, s alig várják, hogy végre olyan vezetőjük legyen, akire
felnézhetnek, akit követhetnek!
Remélem értékes munkája hamarosan
egy olyan hozzáértő döntéshozó kezébe kerül, aki a szakmai szempontokat képes
lesz felülhelyezni az egyéb befolyásoló tényezők ellenében!
