Egy pályázat felolvasó est margójára...

Előzmény: ITT! 

Mint írtam lent, a felülről jövő sötétséget csak egyetlen dolog múlhatja fölül, az alulról jövő sötétség, érdektelenség, apátia, és rettegés…

Nem szokás nyilvánosság elé tárni egy szakmai pályázatot, főleg úgy, hogy a pályáztatás még nincs lezárva. Nagy bizalomnak és szakmai felelősségérzetnek kell társulnia ehhez.

Az öt intézményvezetői pályázat – kétséget kizáróan – legjobbjának szerzője azonban, lehetőséget teremtett egy felolvasás keretében annak megismerésére…

(Ezt a gesztust korábban, 2011-ben én is megtettem, nyilvános hozzáférést biztosítva blogomon a pályázatomhoz. Megtalálható: ITT!)

Az alkalomról mindenkit értesítettünk, feltettük blogunkra, invitálva a szakembereket és laikusokat egy szakmai előadás meghallgatására… Városszerte tudtak róla, hiszen korábban még egy újságíró is érdeklődött…

Megmondom őszintén, hosszú ideje nem készültem ilyen érdeklődéssel egy előadásra, pedig egy fárasztó nap végén köszöntött be…

Bíztam benne, hogy sokan leszünk, hiszen ki ne akarná hallani, hogy milyen is lehetne a mi intézetünk jövője? Ráadásul két pályázó jelenleg is az intézményben dolgozik. El tudják képzelni egy szakemberről, hogy ne akarna egy másiktól tanulni? Hogy ne akarná megtisztelni őt a jelenlétével? Hogy ne kaphatna ötleteket, melyekkel az intézmény, a munkatársak és a lakók jólétét szolgálhatná? El tudják azt képzelni bármilyen szakemberről az intézménybe, hogy ne akarna a legjobbtól tanulni?

Én, el sem tudom képzelni. (Igaz, feltételezésem szakemberekről szól, nem szakképesítést megszerzőkről, vagy szakképzetlenekről.)

Előbb indultam, hogy legyen ülőhely… meg, különben se szeretek késni… Csupa kedves ember… De milyen kevesen jöttek el… Tudtuk, hogy nagy a baj, de hogy ekkora, azt mégsem gondoltuk…

Én persze szokásomhoz híven mentegetem őket, hogy nem mernek eljönni, de ahogy kimondom, már én is érzem, hogy milyen üresen cseng… erre nincs mentség…

A felolvasásból nagyon sokat épülhettünk… És nemcsak a szakemberek, hanem a nem szakmai részen dolgozók is… Mert az építő közösség, a jó munkahelyi légkör alapja mind a hatékony munkavégzésnek, az eredményességnek, és az otthon gyógyító, megtartó érzésének…

A pályázatában felajánlotta szaktudását, tapasztalatait, terveit éppúgy, mint egy 10 millió forint értékű tárgyi eszközkészletét, melyet magánalapítványa az intézmény részére bocsátana.

Nem értem. A kormányhivatal döntéshozója, nemcsak a legjobb pályázatot utasította vissza, nemcsak a legtapasztaltabb szakembert és potenciális igazgatót, hanem egy tíz milliós felajánlást is!

Tényleg ilyen jól állunk? Ilyen luxust is megengedhetünk magunknak?

A családias, baráti légkörnek és a jelenlévőknek köszönhetően több volt ez, mint egyszerű felolvasás... Irigykedve és vágyakozva hallgattuk: így is lehet egy intézményt vezetni, működtetni? Lajos Tibor megköszönte a jelenlevőknek, hogy eljöttek és hogy volt „bátorságuk”, türelmük meghallgatni…

A többiek vesztettek… Nem azért mert nem voltak ott más pályázók (Dr. Molnár Árpád főorvos, Vincze István mb. igazgató), és mert nem küldtek maguk helyett sem senkit… Nem azért, mert az exigazgatónő nem akarta megtudni, hogyan kellett volna az intézményt vezetnie... Nem azért, mert a  szakszervezet nem képviseltette magát… Nem azért, mert a nem működő  közalkalmazotti tanács sem képviseltette magát… Nem azért, mert az egészségügyi (szakmai)  vezetés - főorvosnővel az élen - nem képviseltette magát… Nem azért, mert  a mentálhigiénés csoport egyetlen tagja sem kívánt tanulni egy országos rangra emelt és szakmai hírnevéről ismertté vált intézményvezető 10 éves tapasztalatait, harcait, újításait megosztó előadásából… Nem azért, mert egyetlen középvezető sem volt jelen… Nem azért, mert nem mertek eljönni a dolgozók… Vesztettek, s immár nemcsak azért mert nem hallottak semmit a felolvasásból, hanem amiért nem  vették a bátorságot, a fáradtságot, hogy szellemileg, és lelkileg is épüljenek maguk és a köz javára.

Mert az a közeg, amely nem akar tanulni, az nem tanítható! Még akkor sem taníthatók, ha közpénzek millióit ölik beléjük… Mert aki nem tud tanulni az elesettől, és nem akar tanulni a szakembertől, azon nem lehet segíteni. Annak mindegy mennyi papírt szerez ilyen-olyan képzés címen… Lyukas zsákba tömött pénz! Mert a tanulásnak ára van… mi tudjuk ezt, s ez bizony nem a pénzről szól, főleg nem a közpénzről…

Mit is gondoljunk olyan közalkalmazottakról, akik már ingyen sem akarnak tanulni! S az ilyen „szakembereket” foglalkoztatja az állam az adófizetők pénzéből! Akik pedig csinálni akarják, értik is a dolgukat, azokat erőszakkal, rágalmazva, átverve, távol tartják a hivatásuktól! Döbbenet.

Az igazi veszteség ez a sötétség, amely a lelkek és a szellemek mélyén honol… Mert ha felül rossz diktatúra, lelki, szellemi sötétség uralkodik és ugyanez fertőz alul is, akkor hogyan fog a világosság felszínre törni?

Egy esélyem van: nekem a jót kell választanom, s amellett kitartanom… Felülről közelítve pedig, a jót kell diktálni…

Hogyan lehetett volna ezt jelen esetben elérni? Úgy, hogy az intézmény vezetője felhívja a munkatársai figyelmét az előadásra és mindenkit a megjelenésre biztat. Úgy, hogy esetleg maga is csatlakozva a két pályázóhoz, bemutatja a pályázatát…

Lajos Tibornak ezúton is megköszönjük, hogy megosztotta velünk tudását, látását, tapasztalatát. A látszat ellenére, tudjuk, hogy nagyon sokan várnak, vágynak a változásra, a megújulásra, s alig várják, hogy végre olyan vezetőjük legyen, akire felnézhetnek, akit követhetnek!

Remélem értékes munkája hamarosan egy olyan hozzáértő döntéshozó kezébe kerül, aki a szakmai szempontokat képes lesz felülhelyezni az egyéb befolyásoló tényezők ellenében!

Levélküldés: ITT!                   Az utolsó döfés: ITT!

"Mert megérdemeltem!"            Facebook            "A Vincze konklúzió": ITT!