Meghalt az Édesanyám az Otthonban. Minden nap vele voltam, s minden nap szóvá tettem a nővéreknek az éppen aktuális hiányosságokat. Meg tudtak volna ölni a szemükkel. Megkérdeztem tőlük, mit szólnának ahhoz, ha az ő édesanyjukkal bánnának így. Nem volt olyan nap, hogy valamin ne kellett volna felháborodni. Majd módszert változtattam, mert a legfontosabb az volt, hogy az Anyu emberhez méltóan élje az utolsó hónapokat. Itt jöttek a kedveskedések a nővérek felé, pénz és ajándék formájában. A főnővér egy mézes-mázos nő; volt, mindig mindent megígért, hogy jobban odafigyelnek, de akkor is elmaradt az étel, akkor is kint felejtették a folyosón, akkor is a szalámis kenyér került elé a tejbegríz helyett, holott mindenki tudta, hogy nem tud már nyelni, sőt volt, hogy elfelejtettek ebédet adni neki. Nekem az volt a szerencsém a szerencsétlenségben, hogy minden nap vele tudtam lenni ezekben a nagyon kiszolgáltatott időkben, s pótoltam este azt, ami napközben elmaradt.
Rengeteg esetet meséltek a lakók a lenyúlásokról, s én magam is sok mindent megtapasztaltam a két szememmel, s a saját esetünket illetően is. Annyi empátia nem volt ezekben az emberekben, hogy különbséget tudjanak, és akarjanak tenni azok között a lakók között, akiknek az állapotuk stagnált, s akiké napról napra rohamosan romlott, tehát egyre több odafigyelésre, segítségre szorultak. Mélységes fájdalomban éltem meg minden napot, s akkor még úgy gondoltam, hogy édesanyám halála után, ha összeszedem magamat, le fogom írni a legaprólékosabb részletekig a Polgármesteri Hivatal illetékes Főosztályának, hogy milyen mélységesen csalódtam ennek a nem középszerű otthonnak az alkalmazottaiban. A napi munkájukban, tetteikben, empátiakészségükben (ha van egyáltalán), s abban, hogy ezeket az embereket senki nem ellenőrzi, képezi, nincsenek felelősök amikor felhívja a hozzátartozó a figyelmüket bármire, ami nem helyénvaló. Látszatra megállapítható volt, hogy nem hozzáértő, a szakmával beszélő viszonyba lévő alkalmazottak is dolgoztak. A lopásokról, átverésekről nem is beszélek.
Nem írtam le, s örökre bennem marad az a sok fájdalom, amelyhez a nővérek is hozzájárultak elég keményen. Nem csak addig kell jópofizni a gondozottal, amíg egészséges, s tulajdonképpen nincs rá semmi gond, mert ellátja magát, hanem akkor kellene odatenniük magukat, amikor látják, hogy beindult egy vissza nem fordítható folyamat, amely nagyon fájdalmas. Nem tudok nekik mást kívánni, mint azt, hogy majd legyenek egyszer ilyen kiszolgáltatottak, ahol hasonló kaliberű gondozók, hasonlóan bánnak velük. Ez a minimum, amit megérdemelnek. A bérről pedig annyit, hogy ha több fizetést kapnának, akkor is lopnának, akkor is tartanák a markukat, mert itt a szituáció adja a lehetőséget, s aki olyan…
__________________________________________________
Ahol én dolgozom, ott is így van! Az igazgató asszony lopja a legtöbbet. Még arra is képes, hogy este visszamenjen az intézetbe, ha fogára való vacsora van. A konyhán addigra becsomagolják az egész családjának a kaját! Sajnos az alapanyagokat, (hús, olaj, liszt fűszerek stb.) is onnan viszi. A kötelező nassolni való töredéke jut el az osztályokra. Aztán van, amikor a lakók még teát sem kapnak, mondván, hogy nincs! Az ápolókat teljesen terrorizálja, megalázza! Az egyik főnővér ellen vádemelés van folyamatban, és nem függesztette fel, mert a kedvence! A lakók új ruháit ellopják, aztán ha elhasználták, visszaviszik a leltár miatt! Ez az egész undorító dolog, és az ilyen "emberek" miatt általánosítanak! Szerencsére nem mindenki ilyen, bár aki nem áll be a sorba azt kinyírják! Aztán ami nekem probléma, hiába jelezzük, ha baj van, nem igazán törődnek vele. Az orvos sokszor meg sem nézi, azt sem tudja kiről van szó. Ha erőszakos vagyok, azt mondják nem az én kompetenciám! Tényleg akkor miért vagyok ott? Az, rám is tartozik, ha egy lakó nem eszik, nem iszik. Ha nem teszek semmit kiszárad, és akkor én leszek a hibás! Mert engem fognak tönkre tenni, nem számít, hogy naponta leírom a problémát, akkor is megoldják, hogy ne ők legyenek a hibásak! Nekem nagyon rossz tapasztalataim vannak, sajnos, olyat is láttam, amikor kollega megütött egy demens beteget! Akkor elszakadt a cérnám, és botrányt csináltam. Az eredmény? Azt mondták, rosszindulatú vagyok, nem szeretem azt a kollegát. Pedig ez nem erről szól, azok az emberek, ledolgozták az életüket, felneveltek pár gyereket, és most amikor már nem egészen tudják mi folyik körülöttük, a mi dolgunk az lenne, hogy szeretettel ápoljuk őket. Nem érdemlik meg az ilyen megaláztatást.
Anonim levélküldés: ITT!