2010. március 13., szombat

Anonim levelek

Meghalt az Édesanyám az Otthonban. Minden nap vele voltam, s minden nap szóvá tettem a nővéreknek az éppen aktuális hiányosságokat. Meg tudtak volna ölni a szemükkel. Megkérdeztem tőlük, mit szólnának ahhoz, ha az ő édesanyjukkal bánnának így. Nem volt olyan nap, hogy valamin ne kellett volna felháborodni. Majd módszert változtattam, mert a legfontosabb az volt, hogy az Anyu emberhez méltóan élje az utolsó hónapokat. Itt jöttek a kedveskedések a nővérek felé, pénz és ajándék formájában. A főnővér egy mézes-mázos nő; volt, mindig mindent megígért, hogy jobban odafigyelnek, de akkor is elmaradt az étel, akkor is kint felejtették a folyosón, akkor is a szalámis kenyér került elé a tejbegríz helyett, holott mindenki tudta, hogy nem tud már nyelni, sőt volt, hogy elfelejtettek ebédet adni neki. Nekem az volt a szerencsém a szerencsétlenségben, hogy minden nap vele tudtam lenni ezekben a nagyon kiszolgáltatott időkben, s pótoltam este azt, ami napközben elmaradt.

Rengeteg esetet meséltek a lakók a lenyúlásokról, s én magam is sok mindent megtapasztaltam a két szememmel, s a saját esetünket illetően is. Annyi empátia nem volt ezekben az emberekben, hogy különbséget tudjanak, és akarjanak tenni azok között a lakók között, akiknek az állapotuk stagnált, s akiké napról napra rohamosan romlott, tehát egyre több odafigyelésre, segítségre szorultak. Mélységes fájdalomban éltem meg minden napot, s akkor még úgy gondoltam, hogy édesanyám halála után, ha összeszedem magamat, le fogom írni a legaprólékosabb részletekig a Polgármesteri Hivatal illetékes Főosztályának, hogy milyen mélységesen csalódtam ennek a nem középszerű otthonnak az alkalmazottaiban. A napi munkájukban, tetteikben, empátiakészségükben (ha van egyáltalán), s abban, hogy ezeket az embereket senki nem ellenőrzi, képezi, nincsenek felelősök amikor felhívja a hozzátartozó a figyelmüket bármire, ami nem helyénvaló. Látszatra megállapítható volt, hogy nem hozzáértő, a szakmával beszélő viszonyba lévő alkalmazottak is dolgoztak. A lopásokról, átverésekről nem is beszélek.

Nem írtam le, s örökre bennem marad az a sok fájdalom, amelyhez a nővérek is hozzájárultak elég keményen. Nem csak addig kell jópofizni a gondozottal, amíg egészséges, s tulajdonképpen nincs rá semmi gond, mert ellátja magát, hanem akkor kellene odatenniük magukat, amikor látják, hogy beindult egy vissza nem fordítható folyamat, amely nagyon fájdalmas. Nem tudok nekik mást kívánni, mint azt, hogy majd legyenek egyszer ilyen kiszolgáltatottak, ahol hasonló kaliberű gondozók, hasonlóan bánnak velük. Ez a minimum, amit megérdemelnek. A bérről pedig annyit, hogy ha több fizetést kapnának, akkor is lopnának, akkor is tartanák a markukat, mert itt a szituáció adja a lehetőséget, s aki olyan… 

__________________________________________________ 

Ahol én dolgozom, ott is így van! Az igazgató asszony lopja a legtöbbet. Még arra is képes, hogy este visszamenjen az intézetbe, ha fogára való vacsora van. A konyhán addigra becsomagolják az egész családjának a kaját! Sajnos az alapanyagokat, (hús, olaj, liszt fűszerek stb.) is onnan viszi. A kötelező nassolni való töredéke jut el az osztályokra. Aztán van, amikor a lakók még teát sem kapnak, mondván, hogy nincs! Az ápolókat teljesen terrorizálja, megalázza! Az egyik főnővér ellen vádemelés van folyamatban, és nem függesztette fel, mert a kedvence! A lakók új ruháit ellopják, aztán ha elhasználták, visszaviszik a leltár miatt! Ez az egész undorító dolog, és az ilyen "emberek" miatt általánosítanak! Szerencsére nem mindenki ilyen, bár aki nem áll be a sorba azt kinyírják! Aztán ami nekem probléma, hiába jelezzük, ha baj van, nem igazán törődnek vele. Az orvos sokszor meg sem nézi, azt sem tudja kiről van szó. Ha erőszakos vagyok, azt mondják nem az én kompetenciám! Tényleg akkor miért vagyok ott? Az, rám is tartozik, ha egy lakó nem eszik, nem iszik. Ha nem teszek semmit kiszárad, és akkor én leszek a hibás! Mert engem fognak tönkre tenni, nem számít, hogy naponta leírom a problémát, akkor is megoldják, hogy ne ők legyenek a hibásak! Nekem nagyon rossz tapasztalataim vannak, sajnos, olyat is láttam, amikor kollega megütött egy demens beteget! Akkor elszakadt a cérnám, és botrányt csináltam. Az eredmény? Azt mondták, rosszindulatú vagyok, nem szeretem azt a kollegát. Pedig ez nem erről szól, azok az emberek, ledolgozták az életüket, felneveltek pár gyereket, és most amikor már nem egészen tudják mi folyik körülöttük, a mi dolgunk az lenne, hogy szeretettel ápoljuk őket. Nem érdemlik meg az ilyen megaláztatást. 

Anonim levélküldés: ITT!

2010. március 11., csütörtök

Ma itt, holnap ott...

Az áthelyezés, mint büntetés...

Minden osztály egy kisebb közösség, ahol a lakók és egymás ismerete elengedhetetlen a munkavégzés szempontjából. Megismerik, megszokják a kollégákat, a munkát, a lakókat… A betegeknek egyébként is az állandóság ad biztonságot.

Mert minden munkahelyváltás, egy újabb stressz. Még akkor is, ha jobban jár az ember. Új munkahelyen meg van az esélye annak, hogy jóra fordul valami… Más vezetés, más szemlélet, más feltételek, megbecsülés (anyagi, erkölcsi), támogatás, segítség, stb… De itt, ilyenről szó sincs. Minden marad a régiben, mégis minden változik. Más a munka, más hozzáállást, más szakértelmet igényel. Új vezető, új munkatársak, új betegek (más profillal), más teendők, más típusú gondozás, terhelés. Ráadásul a régi kollégákkal való összetalálkozást, beszélgetést a vezetés nehezményezi, rosszallóan megszólja.

Lehetne ezt humánusan is kezelni, s megkérdezni a dolgozót, a közösséget, hogy mit szeretne, elfogadná-e a javaslatot? Szükség lenne valakire az egyik osztályon, van-e aki szívesen vállalná?

Nem utasításra, hogy: „holnap már ott kezdesz!” Miért, meddig? Senki nem meri megkérdezni, senki sem tájékoztatja erről!

Nem kellene változtatni végre a hozzáálláson, és azt is tekintetbe venni, hogy mi jó a betegnek, a munkavállalónak, a közösségnek, és így együttesen az egész intézménynek?

 

Ha valaki jól érzi magát, zavarja azokat, akik rosszul érzik magukat a bőrükbe.

 

Embereket arra biztatnak, ha jót akar, nehogy elárulja magát, hogy szeret ott dolgozni, mert majd áthelyezik!? Sőt, azt tanácsolják neki, hogy inkább panaszkodjon időnként! Nem tudja a vezetés, ha az emberek jól érzik magukat, akkor jobban is teljesítenek? Jó hatással lesznek a betegekre, és a közhangulatra!?

Eszembe jut egy eset, amikor egy rehabilitációs otthonban dolgoztam. Egy bántalmazott állami gondozott fiú, gyakran kiprovokálta a balhét. Amikor mindenkit összeugrasztott, akkor mosolyogva hátradőlt, és elégedetten nézte, mi történik, mint a színházban. Ez ismerős pálya volt a számára… Végre otthon érezte magát… Így működött. Szomorú. Akkor kezdett el változni, amikor rájött, hogy nem kell szerepet játszania, nem kell ragaszkodnia korábbi státuszához, s nem kell félnie többé.

Remélem, itt nem erről van szó, mert ha igen, akkor ez azonnali beavatkozást, és segítséget igényel!

 

Anonim levélküldés: ITT!

Emberismeret II.

Sokan nem jól ismerik meg az embereket, mert társaikkal többnyire hivatásukon keresztül kerülnek kapcsolatba, mint egy tudós, vagy orvos, vagy lelkész… Nekik nehéz az emberek valós arcát megismerni, mert hozzájuk mindenki a társadalmi ranglétrán elfoglalt helyük alapján közeledik. De azért nem reménytelen… Sokat elárul, ha megnézik, milyen a viszonya, például az elesettekhez…

 

Anonim levélküldés: ITT!

Emberismeret

 

Ha meg akarja ismerni embertársait, akkor kétféleképpen is megteheti:

Adjon hatalmat a kezükbe és kiderül milyen emberek valójában!

Vagy, helyezze őket terhelés alá, és világossá válik jellemük!

 

Szomorú apropóját mindkettőnek tapasztaljuk. A hosszú ideig tartó, nagy nyomás azonban nem fenntartható egy olyan munkahelyen, ahol az ember a személyiségével dolgozik. Ahol az a dolga – többek között -, hogy derűt sugározzon, és nyugalmat árasszon!

 

Itt volna az ideje, a cselekvésnek, a rendrakásnak: fejekben és lelkekben egyaránt!

 

Várjuk az illetékesek megértését és belátását, valamint mielőbbi beavatkozását!

 

Folyt. köv.

Anonim levélküldés: ITT!

2010. március 8., hétfő

Szociális szakvizsga margójára I.


Egy osztályértekezlet elmaradt témája I.

Szociális szakvizsga kapcsán folyamatos hiányérzetem volt, néhány kérdés megközelítését más alapokra helyezném, és a szakmai képzés egységesítésére felhívnám a figyelmet.
Az állatterápia jelentőségének pusztán érintőleges volta (hospice) okozta a hiányérzetemet. A (kis) állatterápia, annak tudományosan igazolt jótékony hatása – gondoljunk csak a fogyatékos, pszichés, demens betegekre, vagy a haldoklókra – méltóbb helyet kellene kapjon a képzésben.
Súlyos kataton betegek csak a házi macskával képesek kapcsolatba kerülni… Geriátriai osztályon (nem Magyarországon) az orvosok macskával járnak vizitelni, tudják, ha valaki mellé odafekszik, és nem mozdul mellőle, annak rövid ideje van hátra. A macska jelenléte, mintegy átkíséri a haldoklót a másvilágra.  
Az öregedés problémakörének vizsgálódásakor a szakemberek a születéskor várható élettartam kalkulációjával számolnak, ami Magyarországot tekintve Európában igen rossz mutatókkal bír… Valósabb képet kapnánk Magyarország jelenlegi helyzetéről, illetve jövőre vonatkozó esélyeiről ha, - mint arra több európai államban is példa van – a fogantatástól számított élettartamból kiindulva kalkulálnánk. Ezen statisztikai adatok szerint, nem az európai, hanem a világ legelmaradottabb országai (pl.: Etiópia, Szudán) között foglalunk helyet. Ennek függvényében egészen más cselekvési irányokat kell szorgalmazni a jövőben…
A másik döbbenetes észrevételem, amelyet a konzultációk csak megerősítettek: az egészségügyi szemlélet elhatalmasodása a szociális szférában. Ez komoly szervezeti, szakmai, morális és etikai problémákat vet föl:
  • Az egészségügyi hierarchikus szemlélet beágyazódása, a szociális szakmai sztenderdekben irányzott multidiszciplináris team munkával szemben;
  • Kommunikációs és értelmezési zavar (a hierarchiában alatta állótól nehezen, vagy nem képes elfogadni javaslatot, eltérő véleményt);
  • A segítséget kérő betegként kezelése;
  • A klienssel szemben támasztott személyi és környezeti higiéné dominanciája, pl. a kisállat- terápia elutasítása (fertőzéstől való félelem, valamint higiénés okok miatt);
  • A paraszolvencia kérdése - az egészségügyben elfogadott, míg a szociális szférában (etikában) elfogadhatatlan;
  • A segítő alkalmassági (személyi, pszichés, szakmai, mentális, vezetői képesség…) vizsgálatának hiánya;
  • Kompetenciahatárok megkérdőjelezése, hierarchikus gyakorlása; presztízsveszteség megélése;
Szociális intézményünk szakmai teamjében nincs szociális képzettségű, végzettségű szakember. (Annak ellenére sem, hogy külön jeleztem ennek szükségességét!) Az intézmény szakmai és nem szakmai vezetéséből hiányzik a szociális látásmód. Nem csak szociális munkás nem lehet tagja a "szakmai" teamnek, hanem a két diplomás, szakmájában elismert, kiváló mozgásterapeuta sem.
A munkaköri leírásokban nem szerepel a szociális munkások etikai kódexe, mint irányelv! Kivették!


Anonim levélküldés: ITT!

Szociális szakvizsga margójára II.


Egy osztályértekezlet elmaradt témája II.

 A képzések során több figyelmet kell fordítani a szociális identitás elsajátítására (önismeret, személyiségfejlesztés, szituációs játék, asszertív tréning, polémia, terepmunka, interjútechnikák, esetmegbeszélés, teammunka, kliensközpontú szemlélet, stb.), valamint arra, hogy a hallgatók milyen szakmai előképzéssel rendelkeznek (egészségügy, pedagógia…), s hogy mely társadalmi csoportból érkeznek. A munkatársak többsége ugyanis az alsó decilisből kerül ki, ahol a titoktartás ismeretlen, a szükség mindennapos, a bántalmazás, szitkozódás, sértegetés, üvöltözés elfogadott nevelési, kommunikációs módszer… A házimacska pedig, - sajnálatomra - túlnyomórészt nem kedvelt állat. Olyan követelményeket állítani a segítők elé, melynek önhibáján kívül nem képes megfelelni, átgondolásra kell ösztönözze a szakképzést!
Végezetül, egységesíteni kell a szakmai képzések elméleti és gyakorlati tematikáját. Ugyanolyan végzettségű szakemberek (pl.: szociális munkás) a legkülönbözőbb képzettséggel rendelkeznek, illetve nem rendelkeznek. Különösen a szemléletbeli és gyakorlati ismeretek területén látok nagy különbségeket, alapvető hiányosságokat.
Lényeges elem ugyancsak, hogy a képzést mely felsőoktatási intézmény integrálta (Bölcsészkar, Orvosi Egyetem, Tanárképző, Gyógypedagógia, Teológia…) Ez a segítő személyiségén túl, alapvetően meghatározza, a klienshez fűződő segítő kapcsolatunk milyenségét, minőségét: elemezzük, kutatjuk, gyógyítjuk, ápoljuk, oktatjuk, neveljük, fejlesztjük, támogatjuk, megmentjük, megtérítjük, gondozzuk…   
Ha a szakmába egyre több olyan végzettségű munkatárs kerül, aki nem képes síkra szállni a kliensekért, szakmája megőrzéséért, mert érdektelen, eszköztelen, vagy egzisztenciális félelemben él, akkor a segítő szakma csak papíron fog létezni, presztízse tovább romlik, és elveszti eredeti küldetésének lényegét
Meg kell akadályoznunk!

Anonim levélküldés: ITT!

2010. március 4., csütörtök

Elkövetők vagy áldozatok, avagy ki az igazi felelős?

 

Vissza kell állítani a szakma és az intézmény becsületét és bizalmát…

Ez azonban nem történhet meg, ha a felelősök a helyükön maradnak. Ez feltétele az intézmény további működésének, jó hírnevének és a bizalom visszaállításának.

Ítélkezés helyett, azt is érdemes átgondolni, hogy az elkövetők is áldozatok… Áldozatai egy szakmai szempontokat nélkülöző, hozzá kevéssé értő és elhívatott rendszer működésének, fenntartásának.

Véleményem szerint négy féle szűrőn kellett volna átesniük az ápolóknak:  elsőként a segítő szakma választásánál, majd a szakmai profil, az intézmény, és nem utolsó sorban a 7. osztályra való felvételüknél. Felmerül még hét szakember esetleges mulasztása az ápolók tetteiért: a főnővér, és helyettese, a főápoló, a szakmai vezető (főorvos asszony), a főorvos, az igazgató és az intézmény munkáját segítő szupervizor. A fenntartó felelőssége szintén felvetődik, tudván, hogy a munkatársak tíz éve folyamatos jelzéssel éltek, és érdemi intézkedés nem történt.

Az intézmény további, tisztességes működése mindannyiunk elemi érdeke.

 

 Anonim levélküldés: ITT!