A szokás hatalma

Bekerült egy új beteg, az intézményünkbe. Nem ismeri még a járást, a szokásokat, próbál beilleszkedni… Szomorú, mert nem lehet otthon a szeretteivel. Igyekszik, bár nehezére esik… figyel, hogy minél hamarabb tudjon alkalmazkodni, elsajátítani a szigorú napirendet, házirendet… Nem könnyítik meg a dolgát a kiváltságos betegek, ugyanakkor ő sem akar mindent ráhagyni másokra… Így aztán, hamar konfliktusba keveredik… először csak a lakótársaival, majd egyik ápoló erős, fájdalmas ütést mér a lapockái közé, mintegy nyomatékosításképpen.

Megdöbbent, megrémült… Tanácsot jött kérni tőlem, és lakótársaitól, hogy mit tegyen? Szóljon a főnővérkének, vagy az ápoló úrnak? Az ápolót nem tudta megnevezni, de megismeri, ha legközelebb látja. Elmondtam, hogy ilyet senki sem tehet, mert senki nem emelhet kezet a másik emberre.

Többen, többféle hasznos tanáccsal láttuk el, s a döntést rábíztuk. Megegyeztünk, bárhogy dönt, az ő döntése lesz a lehető legjobb.

Története hallatán egyik társa sem lepődött meg, de mindenki azt tanácsolta, hogy kerülje el az illetőt!

Bár sikerült lepleznem megdöbbenésemet és felháborodásomat, most mégis hadd adjak ennek hangot.  Igaz, nem voltam ott, s azt sem tudom, hogy valóban elmondása szerint történt e az eset, de azt tudom, hogy félelem, és fájdalom tükröződött az arcán.
Ha  bárki magára ismerne a bántalmazó személyében, a fenti, vagy egy másik eset kapcsán, sürgősen kérjen segítséget! Ha nem képes erre, akkor hagyja el önként a pályát, amíg nem késő.

Az is lehet, hogy az ápoló nem is tud róla, nem is emlékszik az ütésre… mivel azt jogos hátba veregetésként könyvelte el.  Vagy csak így látta, így tanulta, így szokta meg: itt egy tasli, ott egy hátba verés, amott egy fenéken billentés…  A szokás hatalma.

Nem volt még elég? Minden szem ránk szegeződik, és mi még mindig megengedjük magunknak a megengedhetetlent. Elég legyen!

Másokat idézve: „Legyen már végre, vége!”

Anonim levélküldés: ITT!           Bővülő dokumentumtárunk ITT!
www.pszicho.net