Czene Lászlóné kitüntetéséről
szóló cikkeket keresve találtam rá – elsőre! - a halasi „Szociális Munka napi
ünnepség a Váriban” tudósításra (2011. 11. 16.)… Több mint száz fényképet
néztem meg… Fura, ismerős, visszás érzés kerített hatalmába, semmi sem
változott…
Azt gondolhatnák némelyek, hogy
irigykedek, hiszen én vendégként, mint szociális munkás, sohasem vehettem részt
az ünnepségen… Amikor megkifogásoltam ezt (hármunk nevében), az igazgatónő elhíresült elszólása (válasza) az
volt, hogy „Vegyük
tudomásul, hogy a szociális munka napja, nem a szociális munkásokról szól!” Ez a legpontosabb definiálása az
ilyen típusú rendezvényeknek, s ez az életérzés az, mely folyton visszaköszön bennem.
Csak a magasztosság és a lelki
emelkedettség hiányzik… mondhatni a lényege az ünneplésnek. Hiába a külcsín, hiába a méltóságot sugárzó öltözet, ha a viselője folyton méltatlannak bizonyul…
Hogy teljes és hiteles képet kapjak
az alkalomról, lassan pásztáztam végig a képeket… Nagyon árulkodó volt… Itt-ott
olyan érzésem volt, minta egy másfajta nyilvántartást nézegetnék…
Ki tudja, mit keresnek ott azok, akiket feljelentettek, de megúszták, mert
„védelem” alatt állnak… Akit nem
jelentettek, de vádlott lett… akik ellen nagy erőkkel nyomoznak… vagy, akik
büntetett előéletűek?
Beszédesek ezek a fényképek… Ki, ki mellett, vagy mögött, vagy
előtt áll? Ki, kivel ül egy asztalnál… ki mellől húzódnak el az emberek… ki,
kinek gratulál… Mit keresnek ott azok, akiknek
igazán semmi keresnivalójuk ott, akik a bántalmazásokban érintettek, akik a
rágalmazásban élenjártak, akik kétfele sántikálnak, és még sorolhatnám…
Mindenesetre a képek tanulsága
szerint, sokan a hátuk közepére kívánták az egészet… Nem is értem, hiszen nekik
örülniük kellett volna… Ha másért nem, legalább egymás társaságának… Hiszen, hasonló
a hasonlóval érzi jól magát…
No, azért ne legyek túl szigorú, négy emberrel, én is szívesen találkoztam volna!