A függőség ismérve alapján működő közösség, a vezetőt képzeli el éltetőjeként, aki – fizikai, lelki és szellemi értelemben egyaránt – táplálja, védi.
Gondoljunk csak a támadóink bejegyzéseire: „Oda piszkítunk, ahol eszünk”, vagy az igazgatónőről, az elnök úrról, mint kenyéradó gazdánkról szóló képzeteikre… A vezetésünk mindig is lenézte, és megalázta a munkatársakat. A szakembereket addig tűrték meg maguk mellett, amíg hasznot húztak belőlük, s elvégezték a szakmai munka tetemes részét – protokollok készítése, előgondozás, foglalkoztatás megszervezése… (pszichológus, mozgásterapeuta, szociális munkások, ápolási szakemberek), majd eltávolították, ellehetetlenítették őket. Csak azokat tartották meg, akik nyelvcsapásaikkal fényesre suvickolták beteges énképüket. Így volt ez addig, amíg nem robbant ki a botrány a bántalmazásokról. Azóta nagy az összefogás, az együvétartozás érzése… A közösen kikiáltott Ellen-nel szemben folytatott harc pedig a legnagyobb kohéziónak bizonyult.
.
A munkavállalók úgy viselkednek, mint tehetetlen és éretlen, tudatlan és képtelen személyek a mindenható és mindentudó vezetővel szemben, akiről hiszik, vagy hinni akarják, hogy varázslóként képes megoldani minden problémájukat.
Munkájuk egyetlen fokmérője a főnök szava, vagy a belső mag egymást dicsőítő elismerése… Minden eltérő állítás, merő támadás személyük ellen… A munkákat ők osztják szét, természetesen nekik kedvező módon és arányban… Az ellenőrzést, értékelést pedig az(ok) végzi(k), aki(k) egyáltalán nem ért(enek) hozzá…
Ennélfogva, erős az ellenállás a racionális módszerekkel és elméletekkel szemben, hiszen a vezetőt istenként idealizálják, akinek úgy vélik, misztikus tudása minden erő forrása. Persze ezt valójában ők se hiszik el, de ezt kell képviselniük.
.
.
A rajongásszerű istenítés, amely a vezetőre éppúgy irányulhat, mint valamely eszmére, eseményre, dologra, akadályozza a tanulást, az eredményes, kreatív munkát, elszigeteli a csoportot a valóságtól, az élettől. Kizárólag a csoport kollektív fantáziái képezik a viselkedési dinamika forrását. A közös hárításokban a tagok egymás cinkosaiként lépnek föl, s elfojtanak minden önálló gondolatot vagy produktív, együttműködő tevékenységet. Gondoljunk csak a tüntetésekre, a közalkalmazotti tanács visszahívására, a kiközösítésekre, a közös, dokumentált véleménynyilvánításokra.
A munkatársi közösség ezzel az egyedfejlődés egy korai (gyermekkori) szakaszát ismétli meg. A konfliktus e körülmény és az önismeret, a személyiség fejlesztésére irányuló felnőtt igények között feszül, ami minden törekvés ellenére frusztrációt eredményez egészen addig, míg az érett felnőtt lét felül nem tud emelkedni a „kisiskolás” beidegződéseken.
Árulkodás helyett itt az ideje, a töredelmes vallomástételnek…
Árulkodás helyett itt az ideje, a töredelmes vallomástételnek…
Mindenkinek saját maga kell felelnie döntéseiért, még akkor is felelősséggel, ha eddig soha életében nem hozott még egyetlen önálló, felelős döntést sem.
.
Anonim levélküldés: ITT! Bővülő dokumentumtárunk ITT!www.pszicho.net
