A férjem nevében
Úgy tartom, hogy amiről az ember
nem tehet, azt nem szabad szégyellni. Még inkább ezt kell képviselnünk, ha tudjuk,
hogy a pszichiátriai betegek, a társadalmi előítéletek terén a legerősebbek
közé sorolhatók.
A férjem, hála’ nem titkolja, nem is szégyelli, hogy beteg. Igaz, - helyesen – nem is kérkedik vele. Örülünk, hogy kiderült… Előtte majd 15 évig, mindenhol – még a legnevesebb szakemberek is – csak a tünetek egyikét, vagy másikját állították fel diagnózisként. Így aztán nem csoda, hogy betegsége kezeletlensége, vagy félrekezelése komoly zavart okozott az életvitelében. Rendszeres pharmakoterápiás kezelés alatt áll. Együttműködő, betegségbelátással rendelkezik. Ennek, és más szerencsés együttállásnak köszönhetően, – minthogy támogatja a felesége, családja - viszonylag jó helyzetben van.
A betegség azonban kiismerhetetlen, nem tudjuk, kinél hogyan zajlik, alakul. Azt sem tudhatjuk, mikor billen meg, a jelenleg fennálló természetes támogató rendszer, a család…
Egy–egy kényszerű gyógyszerváltás - többek között a támogatási rendszer folytonos módosítása miatt – nem tudni hogyan hat a betegségére…
Akárhogy is vesszük, a férjem, betegségéből adódóan, – bár jelen körülmények között nehezen képzelhető el -, potenciális lakója intézményünknek…
Belegondolni se merek, mi történne ott vele… Ahogyan ő sem. Ez a félelem pedig nem rólunk, hanem az otthon működtetőiről és a teljes bizalomvesztésről szól.
Sokan, akik nem rendelkeznek ilyen belátással és támogatással, gyógyszereikhez nem képesek hozzájutni, vagy betegségük lefolyása súlyosabb formát ölt, nem választhatnak… Bekerülnek. Az pedig, ami ott rájuk várhat, betegségüknél is rosszabb lehet.
Ezúton is tiltakozom az otthonban zajló nem megfelelő irányítás, ápolás, gondozás, gondoskodás ellen. Hogy milyen jogon? Minden alapom meg van hozzá: a hozzátartozó jogán... először is édesapám nevében (ITT!), másodszor, a férjem védelmében.
Mindent megteszek azért, hogy ő ne kerüljön be betegként az otthonba. Nemcsak a Kőrösi útra, hanem máshova sem… Mindent megteszek azért, ha bárki bekerül hozzánk, az összes intézmény közül a legjobb helyre kerüljön. Ezért, és ezen fáradozok…
A férjem, hála’ nem titkolja, nem is szégyelli, hogy beteg. Igaz, - helyesen – nem is kérkedik vele. Örülünk, hogy kiderült… Előtte majd 15 évig, mindenhol – még a legnevesebb szakemberek is – csak a tünetek egyikét, vagy másikját állították fel diagnózisként. Így aztán nem csoda, hogy betegsége kezeletlensége, vagy félrekezelése komoly zavart okozott az életvitelében. Rendszeres pharmakoterápiás kezelés alatt áll. Együttműködő, betegségbelátással rendelkezik. Ennek, és más szerencsés együttállásnak köszönhetően, – minthogy támogatja a felesége, családja - viszonylag jó helyzetben van.
A betegség azonban kiismerhetetlen, nem tudjuk, kinél hogyan zajlik, alakul. Azt sem tudhatjuk, mikor billen meg, a jelenleg fennálló természetes támogató rendszer, a család…
Egy–egy kényszerű gyógyszerváltás - többek között a támogatási rendszer folytonos módosítása miatt – nem tudni hogyan hat a betegségére…
Akárhogy is vesszük, a férjem, betegségéből adódóan, – bár jelen körülmények között nehezen képzelhető el -, potenciális lakója intézményünknek…
Belegondolni se merek, mi történne ott vele… Ahogyan ő sem. Ez a félelem pedig nem rólunk, hanem az otthon működtetőiről és a teljes bizalomvesztésről szól.
Sokan, akik nem rendelkeznek ilyen belátással és támogatással, gyógyszereikhez nem képesek hozzájutni, vagy betegségük lefolyása súlyosabb formát ölt, nem választhatnak… Bekerülnek. Az pedig, ami ott rájuk várhat, betegségüknél is rosszabb lehet.
Ezúton is tiltakozom az otthonban zajló nem megfelelő irányítás, ápolás, gondozás, gondoskodás ellen. Hogy milyen jogon? Minden alapom meg van hozzá: a hozzátartozó jogán... először is édesapám nevében (ITT!), másodszor, a férjem védelmében.
Mindent megteszek azért, hogy ő ne kerüljön be betegként az otthonba. Nemcsak a Kőrösi útra, hanem máshova sem… Mindent megteszek azért, ha bárki bekerül hozzánk, az összes intézmény közül a legjobb helyre kerüljön. Ezért, és ezen fáradozok…
www.pszicho.net
