Bár felmentettek összeférhetetlenség
miatt, de mivel rosszul számolták ki a szabadságomat, le kell dolgoznom még
négy napot… Ne kérdezzék, én sem értem… A pénteki volt az első…
Hazafele jövet vetették észre
velem, hogy bezárták miattam a főnöknő irodáját. Nem tudom miért, hiszen nekem nincs
ott dolgom a főnököm távollétében, tehát eszem ágában se volt bemenni…
De hát, mindenki magából indul
ki… ez is csak egy projekció. Gondolom, az a kolléganő tette, aki a főnöke
távollétében előszeretettel ül az ajtó mögé, kihallgatva a kollégák társalgását,
hiszen sohasem reagál a hangos köszönésre, megszólításra… Sokat tartózkodik ott, áhított
főnöki státuszán ábrándozva, s matatva mindenben, hogy a „titkok” tudója
lehessen, és szokásához híven találjon valamit, amit a mostani főnöke ellen
fordíthat… Ehhez már megszerezte - magához hasonló – „alattvalóit” és joggal remélheti,
hogy mellbedobással győzedelmeskedik, s - a hatodik főnök után –, fáradozását végre siker koronázza…
Egy kolléganőmet helyettesítve, a
lakók sétálását kísérve, B. Brigitta kolléganőm – telefonált az osztályra a
műszakfelelős nővérkének, hogy „U. E. elhagyott
egy beteget, aki tudvalevő csikkezik!” No, nem hozta utánam, mert nem volt
kit…
A nővérke azonnal hozzánk sietett,
hogy segítsen… A séta végére érve ekkor már (kb. 10 perce) a szökőkútnál üldögéltünk
és néztük a kőműveseket munka közben. Látva, hogy a szóban forgó beteg nem
maradt le, beszámolt a telefonhívásról… Nyugtázta, - amit a betegtársak is bizonygattak
-, hogy a lakó nem is csikkezett.
A nővérke nem értette… Én igen…
Levélküldés: ITT! Az utolsó döfés: ITT!
"Mert megérdemeltem!" Facebook