Misi bácsi megbetegedését, nem a
szokásos munkahelyi stressz okozta, mint sok dolgozónk pszichoszomatikus
megbetegedését…
Őt a zaklatás, rágalmazás és a meghazudtolás tette tönkre,
amennyire én emlékszem. Akkoriban vele előgondoztam, jártuk a megyét egész nap…
Egyik napon a mobiltelefonja többször sípolva bejelzett útközben, de hiába
vette föl minduntalan, nem volt térerő, sem jelzés a nem fogadott hívásról.
Pár óra múlva sikerült elérnie –
szintén útközben – a belső ellenőrnek, Zöldhegyinének, aki minősíthetetlen
hangnemben, szóhoz nem juttatva Misi bácsit leteremtette, úgy, hogy mi is
hallottuk a kocsiban. Azzal vádolta meg, hogy szándékosan nem veszi föl
telefonját, hogy ne fogadja a hívásokat a főnökétől. Misi bácsi próbált ugyan
magyarázkodni, hogy nem volt térerő és semmiféle szándékos mulasztás nem
történt a részéről, amit mi is megerősítettünk a háttérből. Akkoriban ő diszponált a sofőrök és a
gépjárművek használata fölött is (kecskére káposztát!). Meghagyta neki, hogy
amennyiben hazatér, azonnal keresse meg őt!
Misi bácsi olyan ideges lett,
hogy azt hittük, menten agyvérzést kap… Nyugtatgattuk, de nagyon fel volt
háborodva az igazságtalanságon és magán a feltételezésen is. Azt mondta, nem
először vádolta meg őt úgy, hogy meg sem hallgatta… A dolgok hátterében egy másik
sofőr állt, aki nyugdíjas lévén nem dolgozhatott, csak hat órát… Ráadásul
váltótársa, rokona a pirtói megyei alelnöknek (aki igazgatói székbe emelte
Simon Ilonát)… Ővele nincs gond, csak azokkal, akik a protezsátor kedvére téve,
- előnyöket remélve, - próbálják a protekciós dolgozót a másik fölé helyezni…
Mire Misi bácsival hazaértünk, már várták az igazgatói irodába…
Misi bácsit akkor éjjel elvitte a mentő… utána hosszú ideig nem
dolgozott, majd leszázalékolták…
Amikor a legközelebb
találkoztunk, elmesélte, hogy behívatták az igazgatói irodába, „szőnyeg
szélére” állították, és igazgatónő – akit a belső ellenőr már kellőképpen
felhangolt – úgy leteremtette, hogy mit képzel ő… és csak záporoztak felé az
alaptalan vádak… Próbálta ő elmondani, de letorkolta… Szóhoz sem jutott.
„Tudod, nem az esett a
legrosszabbul, hogy igaztalanul bevádolt a Zöldhegyiné, hanem az, hogy az Icu
(igazgatónő) meg sem hallgatott! Még
annak sem adta meg az esélyét, hogy nekem hihessen…”
Nem értette, azt hitte rá
neheztel valamiért… Dehogy neheztel – vigasztaltam.
Az igazgatónő nem buta, pontosan tudja, hogy ki mond igazat. Olyan
emberek nyomása alatt teszi ezt, akik a kezében tartják, ezért nem is engedheti
meg magának azt, hogy meghallgassa a másik felet, hiszen akkor lehet, hogy azt
kellene elmarasztalnia, akit nem szabad. Meg akkor mérlegelnie kellene!
Legalábbis látszólag, de ezt sem teheti meg… Milyen kár, hiszen mennyi kárt, tragédiát okozott már ezzel.
Talán, Misi bácsi is élhetne még…
Levélküldés: ITT! Az utolsó döfés: ITT!
"Mert megérdemeltem!" Facebook
