Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagyon jól működő intézet,
ahol a lakók és a dolgozók is igen jól érezték magukat. Megelégelte ezt a
csúf fenntartó és rászabadította az intézetre a rosszat, egy vezető és
annak rokonai, barátai képében. Na, volt is innentől kezdve keserves
világ! A rosszak egyre többen lettek, hisz a család is bővült (a gyerekek
is felcseperedtek). A jók egyre többet dolgoztak, és mindenből
kimaradtak. Ők lettek a kiszolgáló személyzet, tűrve ezt némán, hisz más
választásuk nem volt. A vezetők azt hitték, sőt hiszik még most is, hogy
aki melldöngetve, fennen hirdeti alázatos elvhűségét,
az az Ő emberük. Ez így is lesz mindaddig, míg egy új vezető nem
érkezik. Ez a fajta már csak ilyen! Abban a pillanatban egy tökéletes
hátra arc és meghalt a király, éljen a király! Megérdemlik egymást, de a fizetésüket nem! Hogy egyik szavam a másikba ne öltsem, elmondom hát amit tudok, és tudatni szeretnék. Akit érdekel jöjjön velem tovább!
Ez az intézet Kiskunhalason van. Tényleg szebb napokat látott (reméljük még fog is). Az intézet elit egysége a foglalkoztató. Na, nem egy
tündérkert, hanem egy igazi boszorkány konyha. Jaj a szegény nép fiának,
ha egyszer ott a szájára veszik a nevét! Aki oda bekerül, az esetek
többségében nagyon "magas" ember gyermeke (pl: orvos gyermeke,
gyermekének barátnője, rendőrségen dolgozó apuka... stb.).
Sokan vannak, de legalább nem unatkoznak.
Egyszer munkaidőben négy foglalkoztatós a könyvtárban olyan jót
kártyázott, hogy nem volt szívem megzavarni őket, holmi lakókra
vonatkozó kérdéssel. A kártyaparti résztvevői a szakmai vezető lánya és
annak barátnője, a foglalkoztató vezetőjének helyettese, valamint aki
azóta már intézetünk másik büszkeségének csapatát erősíti a 9-es
osztályon. Istenemre mondom, jól szórakoztak. Sokan vannak, megtehetik.
Megfordultam és kisomfordáltam, bár észre sem vettek. De azért jobb a
békesség. Hogy ezért még fizetnek is, hát ez is csúcs.
Volt olyan, hogy a szakmai vezető lánykája a fiatalember ölében ült. Na mikor? Munkaidőben! Legalább látják a betegek, itt mindenki szereti egymást.
Van ennél még jobb történetem is. A felvonulás. Teljes öntudatunk birtokában, büszkén és kikérve magunknak. De mit is?? Azt, hogy én tudom, ő tudja, hogy én tudom, sőt, ő azt is tudja, hogy ő maga megtette,
igen a beteg megalázását, verését, és mindent ami a sajtóban már
megjelent. De mi vonultunk! A szervező ezzel az akciójával az
igazgatóra és a szakmai vezetőre rányomta, égette a lemoshatatlan bélyeget, hogy a verők mellett sétáltak. Sőt bélyeg került a kötelezően sétálókra is. Az már egyértelműen kiderült, hogy kötelező volt, igen KÖTELEZŐ.
Értelmét kitűnően tükrözte a hatalmas sajtó érdeklődés. Jól szórakozott a
nászmeneten az utca embere, és várva a következő héten is, de érdeklődés
hiányában elmaradt /a Halas Tv-én kívül más nem jött/.
A mesékben a jó elnyeri jutalmát, a rossz pedig a jól megérdemelt büntetését. Ez még kicsit várat magára. Sokáig azt hittem, hogy minden mese vidám, de egy nagyon művelt, sokat tapasztalt és nagyon olvasott ember felvilágosított, hogy van szomorú mese is.
Hogy pont a mi mesénk vége lenne szomorú?? Ez lehetetlen! Adva van egy
szép intézet, többségében rendes dolgozókkal. Kérjük a jó tündért, írja a
mese végét vidámra. Ha másképp nem megy, adjon annyi önkritikát azoknak, akik ezt a nyolc
hónap óta tartó borzalmat előidézték, fenntartják, hogy egyszer az
életben felfogják: amit csinálnak, méltatlanná teszi őket arra tisztre, amit bitorolnak. A hatalmi mámort
győzze le az igazság felismerése, hogy már nagyon régen alkalmatlanok
arra, hogy emberekkel így, vagy most már bárhogyan bánjanak. A mesém sokáig tudnám még szövögetni, de hát egyszer minden véget ér, reméljük ez a borzalom is.
Bizakodunk, hogy egyszer két munkatárs pár pillanatra megállhatnak beszélgetni, mert most "TILOS" Ha ez bekövetkezik, akkor ennek a mesének már nem lesz szomorú vége. Hogy vége lesz azt tudjuk, csak az nem mindegy, hogy mikor. Sokáig már
nem bírjuk! Bízunk abban, hogy egyszer ott, nagyon magasban valaki
rájön, hogy ez a helyzet tarthatatlan, és leküldi a jó tündérrel azt,
aki felénk jobbító szándékkal közeledik.
A jó ápoló azt is tudja, hogy a
betegek közül nem ahhoz kell menni először, aki a leghangosabban
jajveszékel, hanem ahhoz, aki némán fekszik. Mi, akik a segítséget kérjük, már régen némák vagyunk. Várjuk a
lehetőséget, hogy mesénk nagyon-nagyon vidáman fejeződjön be! Azért azt
még elmondom, hogy nem mese ez gyereknek, hanem a nagyon szomorú
valóság. Sajnos! Történik mindez a XXI. században, egy megyei fenntartású
intézményben Kiskunhalason.
Olyan hűséges olvasónktól kaptuk, akit mindnyájan akik ismerjük, csak tisztelni tudunk becsületessége, segítőkészsége, őszintesége és egyenessége miatt! Köszönjük neki!
Anonim levélküldés: ITT! Bővülő dokumentumtárunk ITT!
www.pszicho.net
