A tűzoltók„állításai nem igazolódnak”…

Titkos riasztás futott be a Tűzoltósághoz, a szembelevő szociális intézményből…

A volt laktanya hátsó lakóépülete – 7-es, 8-as, 9-es osztály – kigyulladt… Szirénázva vonultak át, pillanatok alatt megkezdve a mentést és az oltást… Ez már a sokadik eset… Alig pár hete egy beteg gyújtotta fel magát, most meg egy egész épület ég…

Az igazgató asszony már a tollát fogta, hogy beadja a lemondását, de a mindentudó, önkéntes tűzoltó kivette a kezéből, s imígyen szólott: „Nem lesz semmi Incikém, eloltjuk a tüzet! Az iratokat sajnos nem tudjuk megmenteni, de majd írtok újakat…”

A pírtói dombok felől erős szelek fújnak, ami nehezíti az oltást és a mentést… Amikor már úgy tűnik, hogy csillapodnak a lángok, a hirtelen feltámadó széllökések miatt a tűz átterjed a főépületre… Az igazgató asszony látja, hogy bizony az egész intézmény veszélyben van, ezért ismét a tolláért nyúl és írni kezd… Ekkor azonban, egy erős és markáns kéz az asztalra csapva, rátenyerel a papírra… Felnéz, s látja, hogy a tűzoltóparancsnok áll fölötte… „Nincs gond Incikém, nemcsak hogy eloltjuk a tüzet, de még a tűzriadót fújókat is eltávolítjuk a vízágyúval!” Miközben menekítik a betegeket, a parancsnok karjánál fogva vezeti kifelé igazgató asszonyt az irodasorról, aki a papírt és a tollat tovább szorongatja a kezében… Mire kiérnek, már mindenhonnan lángok csapnak fel… Itt vannak már az egész megyétől oltani… Oltják a tüzet, mindenki azzal, amije van… iratok, jegyzőkönyvek, feljegyzések, számlatömbök, pénztárkönyvek, gyógyszerek, gyógycipők, márkás italok… de a láng egyre csak nagyobb lesz… Végül a tűzoltók elzavarják a laikusokat, mert csak még nagyobb tüzet okoztak. Igazgató asszony látva a menthetetlen helyzetet, félrevonul, előveszi a kezében maradt papírt, s újból írni kezd… Ekkor odalép hozzá a megyei főparancsnok, s erélyesen leteremti, hogy „Mit (s)írdogál itt, nincs még itt az ideje az önsajnálkozásnak… Különben is Incikém, nem veszett el minden…„ Megjöttek a mentők, a rendőrök is és útban van más segítség is…

Igazgatónő csüggedten szemléli, hogy oda élete főműve… Hiába figyelmeztették, hogy gyúló anyagokat nem lehet lerakni minden irodába, osztályra a dohányzásra kijelölt tábla mellé! Vezetőtársai már kimentették ami menthető, s tőle elhatárolódva messze állnak egy kupacba. A hozzájuk lépő Kérdezőnek válaszul a fejükkel, igazgató asszony irányába biccentettek…

Inci előveszi papírját, és elszántan továbbírja a lemondását… Látja, hogy a felé igyekvő kérdező a Nagyfőnök… Még gyorsabbra veszi az írást… Közben fel-felnéz, s az égő épület mögött látja feltünedezni a foglalkoztató épületének körvonalát, úgy tűnik ezt az épületet sikerült elszigetelni a lángok martalékától… eszébe jutottak a parancsnok szavai… nincs veszve minden… Tekintete megváltozik, s egy huszárvágással lemondása végére kanyarítja még, hogy ezzel egyidejűleg ideiglenesen átteszi székhelyét a foglalkoztatóba, s kinevezi saját magát, fejlesztő pedagógus munkakörbe…

A nagyfőnök kezébe adja a lemondását, aki rosszalló arccal olvasva, a végén visszautasítaná, de már nincs kinek… Fürkésző tekintete az ismerős hang irányába keresgél, s látja, amint igazgató asszony magabiztosan, ellentmondást nem tűrő hangnemben nyilatkozik a médiának (ebben nagy rutinja van): hogy a személye elleni támadások miatt lemond az igazgatói székről, de marad az intézmény mentálhigiénés csoportjában!

A riporterek az első döbbenetükből felocsúdva, a (N)agyfőnökhöz fordulnak, aki az előbb elhangzottak megerősítését bólogatással kívánja csak nyugtázni… Majd mindenkinek hátat fordítva a telefonjához nyúl… és a széllökések irányába fordulva bizalmas beszélgetést kezdeményezve hátrál ki ebből a meleg helyzetből: ”Egyelőre eloltották a tüzet, de bármikor újra lángra kaphat! Legjobb lenne, ha….” De ezt már senki sem hallhatta, mert a nagy szél, a pernye, a zúgás lefojtotta a beszélgetést…

Levélküldés: ITT!                   Az utolsó döfés: ITT!
"Mert megérdemeltem!"            Facebook