Titkos riasztás futott be a
Tűzoltósághoz, a szembelevő szociális intézményből…
A volt laktanya hátsó lakóépülete
– 7-es, 8-as, 9-es osztály – kigyulladt… Szirénázva vonultak át, pillanatok
alatt megkezdve a mentést és az oltást… Ez már a sokadik eset… Alig pár hete
egy beteg gyújtotta fel magát, most meg egy egész épület ég…
Az igazgató asszony már a tollát fogta,
hogy beadja a lemondását, de a mindentudó, önkéntes tűzoltó kivette a kezéből,
s imígyen szólott: „Nem lesz semmi
Incikém, eloltjuk a tüzet! Az iratokat sajnos nem tudjuk megmenteni, de
majd írtok újakat…”
A pírtói dombok felől erős szelek
fújnak, ami nehezíti az oltást és a mentést… Amikor már úgy tűnik, hogy
csillapodnak a lángok, a hirtelen feltámadó széllökések miatt a tűz átterjed a
főépületre… Az igazgató asszony látja, hogy bizony az egész intézmény
veszélyben van, ezért ismét a tolláért nyúl és írni kezd… Ekkor azonban, egy
erős és markáns kéz az asztalra csapva, rátenyerel a papírra… Felnéz, s látja,
hogy a tűzoltóparancsnok áll fölötte… „Nincs
gond Incikém, nemcsak hogy eloltjuk a tüzet, de még a tűzriadót fújókat is eltávolítjuk
a vízágyúval!” Miközben menekítik a betegeket, a parancsnok karjánál fogva
vezeti kifelé igazgató asszonyt az irodasorról, aki a papírt és a tollat tovább
szorongatja a kezében… Mire kiérnek, már mindenhonnan lángok csapnak fel… Itt
vannak már az egész megyétől oltani… Oltják a tüzet, mindenki azzal, amije van…
iratok, jegyzőkönyvek, feljegyzések, számlatömbök, pénztárkönyvek, gyógyszerek,
gyógycipők, márkás italok… de a láng egyre csak nagyobb lesz… Végül a tűzoltók
elzavarják a laikusokat, mert csak még nagyobb tüzet okoztak. Igazgató asszony
látva a menthetetlen helyzetet, félrevonul, előveszi a kezében maradt papírt, s
újból írni kezd… Ekkor odalép hozzá a megyei főparancsnok, s erélyesen leteremti,
hogy „Mit (s)írdogál itt, nincs még itt
az ideje az önsajnálkozásnak… Különben is Incikém, nem veszett el minden…„ Megjöttek
a mentők, a rendőrök is és útban van más segítség is…
Igazgatónő csüggedten szemléli,
hogy oda élete főműve… Hiába figyelmeztették, hogy gyúló anyagokat nem lehet
lerakni minden irodába, osztályra a dohányzásra kijelölt tábla mellé! Vezetőtársai
már kimentették ami menthető, s tőle elhatárolódva messze állnak egy kupacba. A
hozzájuk lépő Kérdezőnek válaszul a fejükkel, igazgató asszony irányába biccentettek…
Inci előveszi papírját, és elszántan
továbbírja a lemondását… Látja, hogy a felé igyekvő kérdező a Nagyfőnök… Még
gyorsabbra veszi az írást… Közben fel-felnéz, s az égő épület mögött látja feltünedezni
a foglalkoztató épületének körvonalát, úgy tűnik ezt az épületet sikerült
elszigetelni a lángok martalékától… eszébe jutottak a parancsnok szavai… nincs veszve minden… Tekintete
megváltozik, s egy huszárvágással lemondása végére kanyarítja még, hogy ezzel
egyidejűleg ideiglenesen átteszi székhelyét a foglalkoztatóba, s kinevezi saját
magát, fejlesztő pedagógus munkakörbe…
A nagyfőnök kezébe adja a lemondását, aki rosszalló arccal olvasva, a
végén visszautasítaná, de már nincs kinek… Fürkésző tekintete az ismerős hang
irányába keresgél, s látja, amint igazgató asszony magabiztosan, ellentmondást
nem tűrő hangnemben nyilatkozik a médiának (ebben nagy rutinja van): hogy a személye elleni
támadások miatt lemond az igazgatói székről, de marad az intézmény
mentálhigiénés csoportjában!
A riporterek az első
döbbenetükből felocsúdva, a (N)agyfőnökhöz fordulnak, aki az előbb elhangzottak
megerősítését bólogatással kívánja csak nyugtázni… Majd mindenkinek hátat
fordítva a telefonjához nyúl… és a széllökések irányába fordulva bizalmas
beszélgetést kezdeményezve hátrál ki ebből a meleg helyzetből: ”Egyelőre eloltották a tüzet, de bármikor
újra lángra kaphat! Legjobb lenne, ha….” De ezt már senki sem hallhatta,
mert a nagy szél, a pernye, a zúgás lefojtotta a beszélgetést…
Levélküldés: ITT! Az utolsó döfés:
ITT!
"Mert megérdemeltem!" Facebook
