2009. december 16., szerda

Értékek értéktelenítése II.



Ma a hűségről esett néhány szó… Mint hallom, ez már elavult dolog, egy modern nő – ez nem én vagyok(!) -, nem hozakodik elő ezzel a témával. Megtudom, hogy nem kell a papír egy társkapcsolathoz, mert az semmit sem jelent… lehet jól élni anélkül is, és sokan a papír ellenére is elválnak.
Igen, bizonygatom, mert a papír, önmagában valóban kevés. Elhatározás kell. Az esküvő csak válasz, vagy pecsét egy döntésre, melyet az ember egy életre hoz. Ahogyan Kerényi atya mondotta: „Mi nem fogadjuk el a polgári házasságkötést, ők nem fogadják el az egyházi esküvőt… így kvittek vagyunk.” Fogadalmunk minket köt, Isten előtt. Ez nem függ attól, hogy a párom megtartja e fogadalmát, vagy sem. A hűség, az rólam szól, nem jogosít fel semmi a hűtlenségre… Hova lesz az önértékelésem, az önbecsülésem? Hogyan nézhetek tükörbe, vagy a gyerekeim szemébe? Milyen feleséggé, társsá leszek így, milyen anyává, s milyen testvérré válok? Amikor igent mondok valakinek, azzal nemet is mondok mindenki másra*… Ráadásul aki egy dologban hűtlen, az másban is azzá válik.

Mindennek rendelt ideje van… ideje van a párválasztásnak, a családalapításnak. Ha ez megtörtént, utána már nem kell az energiánkat a csábításra, szerzésre fordítani.  Mindent, amit ezután nyerünk, azt vissza kell fordítani oda, ahonnan indulunk, s ahova hazatérünk, a hitvesünkhöz. Így tartatunk meg, s újulunk meg nap, mint nap.

Ne feledjük, nagy nemzetek pusztulását morális hanyatlásuk alapozta meg. Ne engedjük, hogy velünk is ez történjen!

* Nagy István református lelkész prédikációjából

Értékek értéktelenítése I.

  
Év végén számot adunk, mérlegelünk… Értékelnek bennünket, mi is magunkat és másokat. Viszonyítunk. Ki mennyit dolgozott, milyen felelősséggel, milyen minőségben.
Jutalmazás: arany pecsétgyűrűt kap - az intézmény nevének négy betűs rövidítésével gravírozva - év végén két fő. A választás titkos szavazással történik, aminek eredménye is titokban marad a szavazók előtt!? Az adományozó alapítvány felajánlja, az intézmény vezetése dönt a választott személyéről. 
További jutalmazások: aranygyűrűt kap, minden főnővér egy oklevél kíséretében: „Kiváló munkavégzéséért, a szakterületén kifejtett következetes, magas színvonalú tevékenységéért, példamutató magatartásáért, az intézmény szervezeti normáinak betartásáért, és betartatásáért, az intézmény lakói iránti mély empátiájáért.” (!?)
Pár nap múlva újabb ajándékokkal lepik meg a főnővéreket, terápiás nővéreket - mindegyiket  -, különböző pohár készlettel, üveg tállal... Pénzjutalmat, senki sem kap.
A vezetők önmagukat  is megajándékozzák, ki tudja mivel... 
Mindenki kapja, nemcsak az, aki megérdemli. Így elveszti a kitüntetés, a jutalmazás eredeti jelentését, üzenetét, magasztos értékét. Visszás érzést kelt abban is, aki rászolgált, hiszen ugyanazt kapja, mint az a kolléga, akit el kellene marasztalni. Valódi öröm helyett, kétely lesz belőle, ráadásul, aki méltatlanul kapja, hajlamos elhinni, hogy ő ezt valóban kiérdemelte!

Jutalmat csak az kaphatna, aki minőségi munkát végez: szakmailag, etikailag. Ráadásul személye morálisan nem megkérdőjelezhető.

Vissza kell állítani a jutalmazás valódi tartalmát, jelentését, hogy újra értelmet nyerjen és értéket teremtsen!

Folyt. köv. 

2009. december 15., kedd

Élt 49 évet


Elmondása szerint nem kellett senkinek… Édesanyja elutasította, édesapja nem fogadta el. Féltestvérével nem tarthatta a kapcsolatot.
Sokat csalódott, többször próbálta itt hagyni ezt a boldogtalan világot – sikertelenül.
Vallásos volt, szeretett volna szerzetesi közösségben élni… Nem tehette…
Nem érezte jól magát ott, ahol kénytelen volt élni, egy szakosított otthonban. Segítséget kért, tőlem… Biztattam, forduljon bátran azokhoz, akik orvosolhatják problémáját. S ahogyan megtanultam az élettől: hogyha valamitől tartasz, vagy nem érzed jól magad, ne halogasd a cselekvést… Ezt tanácsoltam neki is. Így is tett: felállt a lakógyűlésen, bemutatkozott, röviden és összeszedetten elmondta a gondját, felvázolva egy mondatban az addigi nehézségeinek vélt okát és a megoldásra tett javaslatát, kérés formájában. Egy egészen egyszerű kérés: szeretne visszakerülni korábbi lakóközösségébe, egy másik osztályra.
A válasz nem várat magára… nem lehetséges a helycsere, mert a törvény betegség-csoportonként elkülönített lakóegységeket ír elő… és ő a betegségének megfelelően nyert elhelyezést.
A felelet jogszerű, szakszerű, de mégsem adekvát (megfelelő). Hiányzik belőle a segítőszándék, a sokat emlegetett személyre szóló bánásmód. Nem a jóindulat, hanem az a pici többlet, ami az emberért übereli a törvényt. A törvény van az emberért, nem az ember a törvényért. Ha egy embert megmenthetünk, - úgy, hogy másoknak nem okozunk kárt, vagy hátrányt ezzel, - akkor meg kell tennünk. Emlékszem, hajléktalanellátó intézménybe minden télen nyitottunk az orvosi rendelő várójában krízis menhelyet, mert életeket kellett menteni a fagyhaláltól. A már akkor is nagyon szigorú ÁNTSZ előírásokat mindenben megszegtük – minisztériumi engedéllyel -, mert az élet mentése minden egyéb törvény fölött áll.
Fejemet lehajtva szégyenkeztem, hogyan is biztathattam?! Annyira sajnáltam, hogy ilyen választ kapott… újabb elutasítás…
Másnap örültem, hogy eljött bibliaórára, ahol arról is beszéltem, hogy aki úgy érzi, hogy nem kap számára megfelelő segítséget, ne adja fel a reményt, tartson ki… Ránéztem, és bólintott… Reméltem túl tud lépni ezen is… megnyugodtam egy kicsit.
Három nap múlva – esélyt sem adva a túlélésre – tíz emelet magosból leugrott, azonnal szörnyethalt.

Temetését nem vállalták a hozzátartozó örökösök… Hiába volt megtakarított vagyona, csak egy köztemetésre futotta, még a papot sem tudtuk kifizetni. Kérésemre méltányosságból, katolikus szertartás szerint búcsúztattuk. A család nem volt jelen, az intézetből álltunk néhányan a sír mellett. A végén vettük észre, hogy néhány méterrel távolabb, mögöttünk állt egy idősebb férfi, kis koszorúval a kezében. Talán az édesapja…

Szeretett tanáromtól, Gyökössy Bandi bácsitól tanultam: "Minden áldozatot meg kell hozni az emberért, kivéve egyet, az emberáldozatot!" Meg kellene érteni mindenkinek…


2009. december 14., hétfő

Tizenkét perc végtisztesség

 

Szokatlanul hideg idő, délután három óra. Fázósan sétálunk a sírhelyhez, ahol már vár az Atya, és a végtisztességben segítők.

 

Szociális otthon idős, beteg lakóját temettük. Laci bácsi 82 évet élt. Nagyot hallott, nem látott, többnyire tolókocsiban ült. Időnként levegőzni vittem, kerekesszékben tologatva az udvaron körbe-körbe. Reméltem, valamit érzékel a külvilágból. Időnként megsimogattam a vállát, jelezvén nincs ok a riadalomra.

 

Koporsós, köztemetés. Nincsenek hozzátartozók, ketten állunk a sírnál. Katolikus liturgia: szentelés, könyörgések, imádságok: Hiszek egy Istenben, Miatyánk, Üdvözlégy Mária…

A temetkezési vállalat munkatársai tisztelettel, precízen, rutinosan végzik összehangolt munkájukat. Két sírcsokor, egy szál virág, egy mécses. Tiszteletadás, részvétnyilvánítás. Egy perces néma főhajtás. Köszönetnyilvánítás, búcsúzás… Ennyi… Tizenkét percig tartott az egész szertartás.

Csendes távozás, egy elcsendesült élettől.

 

Némán sétálunk a főbejárat fele, halkan néhány szót váltunk, majd elválunk. Mindnyájan sietünk tovább arról a helyről, ahova lassan is elérünk, s ahova egyszer mindnyájan megérkezünk.

 



2009. november 10., kedd

Hogy hívták az első nőt a Bibliában?


Huszonévesen sokat foglalkoztatott az a kérdés, miért vagyok én nő? Mi végre lettem nő és miért nem férfi, hiszen mennyivel könnyebb egy férfinak, mint egy nőnek (?!). Akkoriban csak arra emlékeztem, hogy a férfiak evés után felálltak az asztaltól, s félrevonultak lepihenni, újságot olvasni, kávézni, tévézni, miközben minden ránk, nőkre maradt… 
Isten humorérzékéről tett tanúbizonyságot, amikor életem egyik fő kérdésére adandó válaszáért Kiskunságból a Zemplénbe kellett elkerékpároznom. Útközben, Taktaszadán tudtam meg, hogy miért is vagyok én nő! Egy idős, kedves, nagy tudású, mély hitű, helyi lelkész Istentiszteletére érkeztünk, - akiről később tudtam meg, hogy a politikai hatalom szándékosan száműzte erre a szerintem félreeső, elhagyatott vidékre –. A prédikációja elején tette fel azt a látszólag egyszerű kérdést: Tudjuk-e, hogy hívták az első nőt a Bibliában? Majd hozzátette, ha száz embert megkérdeznének, valószínűleg mind a száz azt válaszolná rá, hogy: Éva! Kihúztam magam a padok között – hiszen erre az egyszerű kérdésre kezdő keresztyénként, én is tudni véltem a helyes választ, és ismervén magamat, még bólogathattam is nagyokat hozzá, ahogyan annak idején lelkészemtől láttam. Majd így folytatta: „Pedig az első nőt nem úgy hívták, hogy Éva, hanem úgy, hogy Segítőtárs!”.
Abban a pillanatban, mintha nyakon öntöttek volna egy pohár vízzel, egyszerre minden világossá vált… A döbbenettől mozdulni sem tudtam sokáig. Szívesen üldögéltem volna még a templomban egy kicsit tusakodva a hallottakon: dacolva, szelídítve, melengetve magamban az új felfedezést, de nem tehettem, mert a gyülekezet szép rendtartása szerint, záró ének közben kellett megkezdeni a kivonulást a templomból, kezdve a női oldallal…
Ott és akkor megértettem, hogy miért vagyok, mi a hivatásom… Azóta vagyok képes Isten rendelését elfogadni, szeretni, és kiteljesedni benne. Kívülről úgy láttatják, hogy aki nem valósítja meg önmagát, nem lehet boldog… De ezt csak azok állítják, akik nem találták meg a helyüket, csalódtak, boldogtalanná váltak, vagy hittek a nagyot-mondóknak… Belülről viszont sikerélmény, lelki egyensúly és békesség az ilyen ember ismérve.
Ha még valaki nem találta meg hivatását, ezúton üzenem, sosem késő választ keresni, csak a jó kérdést kell feltenni, a megfelelő módon.


2009. november 5., csütörtök

Nők mindenhol – nők sehol


 

Egy férfi ismerősöm panaszkodott néhány szóval, hogy milyen kár, hogy mindenütt nők vannak a foglalkoztatásban… őket meg lehet félemlíteni, ők nem fognak ellent mondani. Egy férfi az a szakmaiatlanságra, azt mondja, hogy hülyeség, és kész. Nem mentegetőzik, nem hajtja meg a fejét, nem csinál érzelmi kérdést belőle… - imígyen ő. Majd folytatja: … egy férfi, nem foglalkozik állandóan a másikkal, nem irigykedik, nem pletykálkodik, nem siránkozik, és nem tesz a másiknak keresztbe, főleg nem a háta mögött. Szegény, jól belecsöppent, de be kellett látom, hogy igaza van. Hozzáfűzte még, a nőknek otthon lenne a helyük, háztartást vezetni, gyerekeket nevelni, hozzátartozókról gondoskodni… A férfinek így lenne állása, eltarthatná a családját… nem járna a kocsmába, megtalálná a helyét a világban, s a családban egyaránt.

Kénytelen voltam helyeselni, de még hozzátettem, sajnos ebben én tudatos rombolást, nemzetpusztítást is látok: gyermekvállalási kedv helyébe az eladósítás, kilátástalanság, vagy karrierépítés, majd rivalizálás lép. A családi fészek melegének és biztonságának hűlt helye, a belső értékek őrzése helyett külső megfelelés iránti hajsza lett a fő cél. Ráadásul így a pályák, és szakmák elnőiesedésével - a fenti érvek miatt is - romlik a szakmai színvonal, presztízs és az anyagi elismerés is. A bizalom csökkenéséről már nem is beszélek, mert ki hisz egy patriarchális társadalomban egy nőnek a politikában, vagy a szószéken, vagy hol a tekintélye egy iskolában, vagy egy rendelőben, vagy a mentésben, hol a bizalom a légi és egyéb tömegközlekedésben, vagy a rendvédelmi szerveknél, a honvédelemben és sorolhatnám…

S ha a sok nő közé bekerül egy - két férfi, hát abban sincs sok köszönet, mert vagy nőiesebb az összesnél, vagy elevenen felfalják, vagy kiközösítik. Azt hiszem, az utóbbi a legszerencsésebb, még ha nem is könnyű ezt mindig elviselni. 

Ma sokkal nehezebb férfinek lenni, maradni, mint korábban bármikor, de hiszem, hogy a megmaradásnak nincs más útja, mint a hagyományos szerepek tudatos felvállalása.

 

2009. október 30., péntek

Emlékezzünk!



Régóta az ősz a kedvenc évszakom. Szeretem az elmúlás hangulatát éppúgy, mint a friss levegőt, a reggeli harmat ragyogását, az őszi napfényt, a fák és a levelek színeit, az avar és a söprögetés hangját, valamint a kora esti meggyúló fényeket. 

Különös vonzalom csal a temetőbe ilyenkor, amikor halottainkra emlékezünk… Szeretem a temetőket, mert ott minden olyan békés… Ide csak az jön, aki emlékezni szeretne, s még azok is lecsendesednek, akiknek ez olyan ritkán sikerül. Sírokat rendezgetni, emlékezni, mécsest gyújtani, hálát adni, sétálni, szemlélődni, néhány halk szót váltani… mindez nekem felüdülés.

Mindannyiunknak van kire emlékeznünk… vesztettünk el közeli családtagot, ismerőst, szívünknek kedves lényt… Édesapám halála óta máshogy gondolok az én jövendő halálomra is: tudom, hogy újra találkozni fogunk és ez örömmel, végtelen békességgel tölt el… Hiszem, hogy együtt fogjuk magasztalni az Életnek és a Halálnak az Urát. Elfelejtetik az emberekkel a temetőkapuk feliratát: FELTÁMADUNK! Ez a vigasztalás elevenítse fel ma is lelkünket!

Minden kereszténynek van kedvenc szentje, minden magyarnak a történelmét szentek élete gazdagítja… Minden hazáját szerető embernek vannak nemzeti hősei, így hát bőven van kire emlékeznünk. Minden családnak vannak hősei történelmi időkből, s vannak szeretteink, akikre büszkén emlékezünk… s talán vannak, akikkel kevésbé büszkülhetünk. Van azonban egy bölcs magyar közmondás: „Halottakról jót, vagy semmit!” A „semmit”, be kellene tartanunk! Nem tudhatjuk, hogy a halál pillanatában mi történik… Nagy titok ez.

Ezért mindenkinek, a fejhajtás után emelt fővel kell továbblépnie, és az emlékezésnek lelkileg megújító erejét hagynia kell magában átitatódni!

 

Kívánom, hogy ez az élmény járjon át bennünket, és többé ne az önsajnálat, a keserűség, a harag, a félelem, vagy a felejtés vigyen minket az emlékhelyekre!

 

Őrizzük tisztelettel, és méltóságteljesen hagyományainkat, hogy ennek a szép ünnepnek is az eredeti üzenete váljon újra lényünk részévé!



Feltámadunk!



"Én vagyok a fetámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is él; és aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha." 

                                         

                                                                            /Jn 11,25-26./



2009. október 22., csütörtök

A pesti srácok

 

 

Gyermekkorom kedvenc kisregényének hősei a Pál utcai fiúk voltak. Amikor Budapestre kerültem, megnéztem a Füvészkertet és megkerestem a Pál utcát is. Később, ’56. eseményeivel és hőseivel ismerkedtem, – különös tekintettel a pesti srácokra. Akkor fedeztem föl, hogy a Corvin-köz szomszédságában van a Pál utca is. 

Szerencsésnek mondhatom magam, mert Corvin köz hősei közül két testvérrel is találkozhattam személyesen az ’56-os Múzeumban, Pongrátz Gergely bácsival és testvérével, Ödön bácsival. 

Egyre többet tudtam meg róluk és a pesti srácokról, akikkel legyőzték a világ legnagyobb hadseregének páncélosait. Leleményességükről, kitartásukról, bátorságukról, hősiességükről, hazafiságukról legendákat hallhattunk… S minél többet tudtam meg róluk, annál szorosabb összefüggést véltem fölfedezni a Pál utcai fiúk állhatatossága és a pesti srácok kiállása között. Apák szellemében, nyomdokában hőssé értek fiaik és unokáik.

 

Rendszerváltozást követően sokáig kérdeztem, hol vannak a hősök utódai?

Az öszödi beszéd után pedig a parlament előtt már ismerősnek tűntek a sosem látott arcok: itt vannak a pesti srácok…

 

 

2009. október 15., csütörtök

A vértanúk halála értéket teremt


"Bizony, bizony mondom néktek: ha a búzaszem nem esik a földbe, és nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal, sokszoros termést hoz..."


                                /János evangéliuma 12,24/



2009. október 5., hétfő

A vértanúk utolsó mondatai...


Vécsey Károly:


"Isten adta a szívet, lelket nekem, amely népem és hazám szolgálatáért lángolt."



A vértanúk utolsó mondatai...


Török Ignác:


"Nemsokára Isten legmagasabb ítélőszéke elé állok. Életem parányi súly csupán, de tudom, hogy mindig csak Őt szolgáltam."



2009. szeptember 30., szerda

A vértanúk utolsó mondatai...


Schweidel József:


"A mai világ a sátán világa, ahol a becsületért bitó, az árulásért hatalom jár. Csak egy igazi forradalom, a világ új forradalmi embersége söpörheti el ezt az átkozott, meghasonlott világot."



A vértanúk utolsó mondatai...


Poeltenberg Ernő:


"Minket az ellenség dühös bosszúja juttatott ide."



A vértanúk utolsó mondatai...


Nagysándor József:


"De rettenetes volna most az elmúlásra gondolni, ha semmit sem tettem volna az életemben. Alázatosan borulok Istenem elé, hogy hőssé, igaz emberré, jó katonává tett."



A vértanúk utolsó mondatai...


Lemingen -Westerburg Károly:


"A világ feleszmél majd, ha látja a hóhérok munkáját."



A vértanúk utolsó mondatai...


Lázár Vilmos:


"Ki tehet arról, hogy ilyen a magyar sorsa? Krisztus keresztje tövében érett apostollá az apostolok lelke és bitófák tövében kell forradalmárrá érni a magyar lelkeknek."



2009. szeptember 29., kedd

A vértanúk utolsó mondatai...


Láhner György:


"Krisztus keresztje és a bitófa oly rokon. És az isteni áldozat mellett oly törpe az én áldozatom."



2009. szeptember 28., hétfő

A vértanúk utolsó mondatai...


Knezié Károly:


"Milyen különös, hogy Haynau bíró is keresztény és én is az vagyok. Csak az ördög keverhette így össze a kártyákat."



A vértanúk utolsó mondatai...


Kiss Ernő:


"Istenem, az újkor ifjúsága egész ember lesz-e? Árpádok dicső szentjei virrasszatok a magyar ifjúság felett, hogy Krisztusé legyen a szívük és a hazáé az életük."



2009. szeptember 27., vasárnap

A vértanúk utolsó mondatai...


Dessewffy Arisztid:


"Tegnap hősök kellettek, ma mártírok... 

  Így prancsolja ezt hazám szolgálata."



2009. szeptember 26., szombat

A vértanúk utolsó mondatai...


Damjanich János:


"Legyőztük a halált, mert bármikor készek voltunk elveszíteni azt."



2009. szeptember 25., péntek

A vértanúk utolsó mondatai...


Aulich Lajos:


"Szolgáltam, szolgáltam, mindig csak szolgáltam. És halálommal is szolgálni fogok. Forrón szeretett magyar népem és hazám, tudom megértik azt a szolgálatot."



Magyar Hiszekegy


Hiszek egy Istenben,

Hiszek egy Hazában,
Hiszek egy isteni örök igazságban,
Hiszek Magyarország föltámadásában!

Ámen!

                 Papp-Váry Elemérné: Hitvallás (1921.) /Részlet/



2009. augusztus 17., hétfő

Rombolók

 
VI. Szakmai presztízs 

A szociális szférában tapasztaltakat néhány eset kapcsán szeretném bemutatni:

Kórházi ápolókat, szakasszisztenseket - gazdasági megfontolásra hivatkozva – rendszerességgel, portai szolgálat ellátására utasítanak, egy Hospinvest által vezetett súlyponti kórházban.
Aki ezt „kiokosodta”, az, vagy nem rendelkezik szakmai identitással, rálátással, munkajogi ismeretekkel, vagy tudatos rombolásról beszélhetünk. Ha az elsőről van szó, akkor alkalmatlan egy olyan jogkörre, amelyben ilyen döntést hozhat, tehát nagyon gyorsan kell meneszteni, hogy többet ne ártson. Ha a másodikról van szó, akkor arról is határozni kell, hogy soha többet ne kerülhessen olyan pozícióba, ahol kárt okozhat. 

Bentlakásos szociális intézmény felsőfokú végzettségű, foglalkoztatást szervező munkatársait a lakók üdültetésén, mosogatni viszik magukkal. Nem a lakók kulturált szabadidős tevékenységének a szervezésére, amire hivatottak, - mondják: arra ott vannak az ápoló kísérők -, hanem a konyhai dolgozók mellé mosogatni! 80 fő fölötti létszámról van szó, naponta háromszori étkeztetés, főzéssel.
A feladat nemcsak a szakmai munka presztízséhez, a munkakör kompetenciájához, hanem az intézményi hierarchiához is méltatlan. Rombolja a szakma – amúgy is megnyirbált - presztízsét, hitelességét, s ráadásul semmibe veszi a hatályos munkajogi, közegészségügyi jogszabályokat. Nemcsak, hogy nem mosogathatnak, - mivel nincs hozzá ÁNTSZ által előírt érvényes egészségügyi alkalmassági vizsgájuk -, még a konyha területére sem léphetnek be!
Mindenki tisztában van a fentiek aggályos voltával, mégis elvárja a vezetés, a kollegák pedig egzisztenciájukat féltve, eleget tesznek a jogtalan elvárásoknak. 

Önök szerint hova vezet ez a rövidlátás?


Folyt.köv.

2009. augusztus 3., hétfő

Rombolók


V. Szociálpolitika

A rendszerváltozás környékén hihetetlen trauma érte a lakosságot. A kapun belüli munkanélküliség az utcára került, csakúgy, mint a felnövekedett állami gondozottak, börtönből szabadultak, az ingázók, a munkásszállón lakók, a kivetettek, üldözöttek és menekültek. Önkéntes segítők hada tett tanúbizonyságot tettrekészségről, de a rászorulók problémáiról, identitásáról keveset tudva - sokszor többet ártva, mint használva – gyakran csapdába estek, falakba ütköztek. Szükségessé vált a professzionális képzés beindítása, a szociális háló kiépítése, a törvényi és intézményi háttér megteremtése.
Sokan megtanulták a kezdetekben, hogy például a hajléktalanság, vagy a munkanélküliség kezelésében a legfontosabb tényező az idő. Minél előbb visszaintegrálni a társadalomba, s biztosítani a munkához, lakhatáshoz jutást. Eközben a törvényi háttér még több ember ellehetetlenüléséhez járult hozzá. Lakhatási biztonság, munkához jutás – mint korábbi jog és kötelezettség - eltörölve. A privatizáció, mint bűvös új elem felmentést biztosított az emberséges bánásmód alól.
Kerekasztal beszélgetésből értesültünk arról, hogy a korábbi értékek, mint például a hűség, nem is pozitív fogalom. (?) Sőt, kiderült, hogy ezek az emberek gyávák, mert nem mernek váltani, nem vállalják a kihívásokat, leragadnak egy szakmánál, munkahelynél, településnél…
Tehát a cél, eredetileg az volt, hogy minél előbb vissza kell illeszteni a normális /normákkal rendelkező/ életbe a perifériára szorulókat. Ehhez képest viszont, a szakemberekből álló, vagy szakmai tanácsadók javaslatával kiírt minisztériumi, fővárosi, pályázatok ennek az ellenkezőjét célozták meg. Egymás után nyíltak a különböző típusú szolgáltatást nyújtó, stigmatizáló intézmények, például a hajléktalan ellátásban: hajléktalanok éjjeli menedékhelye, krízis menhely, átmeneti szállás, rehabilitációs intézmények, családok otthona, anyás otthonok, ifjúsági szállások, nappali melegedők, szociális irodák, telefonos információs szolgálat, mentőszolgálat, utcai szociális munka, segélyosztó helyek, ingyen konyhák, közfürdők, orvosi rendelők, fogorvosi ellátás, tüdőszűrés, kórház, fodrászat, stb…
Csak egy egyszerű kérdés: ha az a cél, hogy visszajuttassuk őket a normál ellátó rendszerekbe, akkor miért pályáztatunk, pályázunk stigmatizáló, kirekesztést célzó, -erősítő szolgáltatásokra? Akik diszkriminációról, szegregációról, szolidaritásról, meg emberi méltóságról papoltak, maguk konzerválták a kirekesztődést a társadalomból.
Kinek az érdeke a zavarkeltés, a rendetlenség, a káosz?
Ez egy költői kérdés volt.

Folytatása hamarosan.


Rombolók


IV. Nyelv 2.

Ugyanez a tendencia figyelhető meg, amikor a lopás helyett az élelmesség kifejezést használják, vagy a csalás helyett az ügyeskedést. Negatív tartalmú szavakat, pozitív kicsengésűvé varázsolnak. Ahogyan Paul. A. Samuelson közgazdaságtanjában a spekulációról azt bizonygatja, hogy az nem manipuláció, hanem kalkuláció. Tőle tudtam meg azt is, hogy sztereotípiák tulajdonképpen nem is léteznek. (?)
Tizenkilenc éves fiatalembert kérdeztem, hogy udvarol e valakinek? Nem értette a kérdést.
A homofóbia ellen (!) kampányt indítanak! Jól olvassák, nem a homoszexualitás reklámozása ellen!
A terhesség szó olyan szinten vált általánossá, hogy hívő emberek szájából is gyakran hallani. Igyekszem mindig kijavítani, mert ebben is tudatos rombolást vélek fölfedezni. Gyermekáldás, anyaság öröme elé néz, áldott állapotban van, állapotos, várandós… Annyiféleképpen kifejezhető lenne, de nálunk azt szajkózzák: terhes. Ez mindent elárul. Mintha a gyermekáldás csak teher lenne. Mit akarnak, hogy gondoljak? Hát azt, hogy ne vállaljunk gyermekeket… S hova jutottunk? A születéskor várható élettartam esetében Európában leghátul vagyunk, s a fogantatáskor várható élettartamot nézve, a világranglista alján kullogunk. A rombolást tekintve nagy sikert könyvelhetnek el a sugalmazók.

Az, hogy valaminek az ellenkezőjét híresztelik, vagy nevezik el, mint ami, azzal pedig csak az elmúlt húsz évben szembesültem.
A hazudozó milliárdos kivizsgáltatja a meggazdagodását annak, aki nem gazdag.
Adócsalás helyett az adófizetés elkerüléséről beszélnek, majd egy pozitív hangzatú, új fogalommal próbálkoznak: adó optimalizálás. (?) Értéktőzsdéről beszélnek, valódi érték és morális nélkül.
Gyurcsány Ferenc okos, eszes – mondták sokan. Nem okos, nem eszes, hanem rafkós. Az okos és eszes mögött pozitív értékek sorakoznak, a rafinált ember pedig rendszerint más kárára szerez előnyöket (rafinéria: körmönfontság, ravaszság, mesterkedés).
A megélhetési bűnözés fogalma mellé megpróbálták bevezetni a megélhetési vandalizmust, ami a nagy fölháborodásnak köszönhetően, szerencsére nem sikerült.
Kereskedelmi csatorna hírműsorát tényeknek nevezik, pedig egyet bizton állíthatunk, hogy a tényeket elhallgatják, vagy elferdítik, vagy bagatellizálják. Álhírnek sem méltó, sokszor világvégéről származó információkkal traktálnak minket, minden műsorukban van egy-két szerkesztett erkölcsromboló, demoralizáló szösszenet, kellő metakommunikáció kíséretében: rosszalló tekintet, vagy túlzott derű, ráncolt homlok, szemöldökhúzogatás, szájbiggyesztés, fejtartás, hanghordozás, pillantás, jelentőségteljes egymásra nézés. Janett Jackson „csupasz keblét” pontosan tízszer játszották le 18,30-19 h között a Tényekben. (Eleinte Tényleg? -nek hívtuk, ma már csak Tré-nyeknek nevezzük a műsort.) Mit akarnak, hogy gondoljak?
Egy keresztyénnek álcázott szekta tulajdonában levő csatorna pedig a hazugságon, csúsztatáson, rágalmazáson alapuló, közszolgálatinak feltüntetett műsorát Egyenes beszédnek meri nevezni!

Folyt. köv.

2009. július 21., kedd

Álmok: Júliusi álom


                           Álmodtam egy világot magamnak…

Álmodtam egy világot magamnak,
Itt állok a kapui előtt. 
Adj erőt, hogy be tudjak lépni,
Van hitem a magas falak előtt!

                                                                        /Edda/

Ezt énekeltem öntudatlanul 25 évesen, Istentől szorongatott lélekkel a parókia előtti téren. Bemenjek, vagy mit tegyek… Életem első, nagy, önálló döntése. Hogyan tovább, Istennel, vagy újra megtagadva – mindenki más megelégedésére – élem tovább kételyekkel, kérdésekkel teli életem. 
Akkorra már olyan erős Isten hitem volt, hogy tudtam, senki sem veheti el tőlem. S ez a hit számtalan személyes tapasztalás, élmény után olyan lendülettel vitt az egyház előtti parkba, hogy nem is vettem észre, hogy ott vagyok és énekelek… „Álmodtam egy világot magamnak…” Addig énekeltem, amíg bementem… S azóta is Istennel járok, vele élek…
A megtérés, mindenkinél máshogyan történik. Mondják, a hit hallásból van, a hallás pedig Isten igéje által… Nálam ez fordítva történt. Először győződtem meg Isten létéről, az imádságokra adott válaszai, tettei alapján, de akkor még fogalmam sem volt, hogy ki az az Isten, aki kiválasztott engem. Sem a Bibliáról, sem Jézusról, sem a felekezetekről nem tudtam semmit. Csak azt tudtam, hogy létezik egy világ, mely mindenek fölött való, melyben örök igazság és irgalom lakozik. Mindig egy ilyen világban szerettem volna élni, s ez az álmom beteljesedett.
Mégsem lettem álmodozó, tudom, hogy sok a tennivaló. Aggódom nemzetemért, hazámért, hivatásomért, a rámbízottakért és a magam eszközeivel harcolok is mindezért. 
Abban a kettősségben élek, hogy hiszem, hogy mindent meg kell cselekedni, ami rajtam áll, ugyanakkor tudom, hogy semmit sem tehetek, mert minden Isten kezében van. S ezzel teljesedett be az én gyermekkori álmom.

Az abortusz I.


Jogi megfontolás

Az abortusz kérdésében több jogi, filozófiai és teológiai kérdés is felvetődhet. A személyiségi jogok határa hol húzódik? Mikor kell alárendelni az egyén érdekeit a közösség, a társadalom érdekeinek? Melyik jogrendszer legyen a meghatározóbb, a római, vagy a görög? A magzat rendelkezik e személyiséggel, vagy van- e lelke, és ha igen mikortól? 
Egy valamiben mindannyian egyetértünk, abban, hogy új élet születik. A kérdésről tehát ezek figyelembevételével kell elgondolkodni…

Véleményem szerint:
1. Minden nőnek joga van eldönteni, hogy akar e családot alapítani, tervezni, vagy sem. 
2. Ha nem, eldöntheti, hogy él e szexuális életet vagy sem. 
3. Ha igen, eldöntheti, hogy akar e gyermeknek életet adni, vagy sem. 
4. Ha nem, eldöntheti, hogy védekeznek e, vagy sem. 
      - Ha igen, eldöntheti, hogy a partnerére bízza a védekezést, vagy nem. 
      - Ha nem bízza rá, akkor védekezhet, vagy még mindig visszakozhat.  
Abban az esetben, ha már megfogant a magzat – extrém eseteket vitatva -, nincs joga, s kellő indoka senkinek ahhoz, hogy elvegyen egy másik életet. A magzat ugyanis már vitathatatlanul él: három hetes korától dobog a szíve, van központi idegrendszere.

És még mindig dönthet; ha nem öli meg a magzatot, eldöntheti, hogy: 
5. Szülés után a kórházban hagyja, vagy
6. Legálisan, – mégis név nélkül – a kihelyezett inkubátorba helyezi.
7. Eldöntheti, hogy örökbe adja, vagy sem.
8. Ha nem, akkor meg is tarthatja, hátha közben felélednek anyai ösztönei és képes lesz felnőni a     hivatáshoz, feladathoz.
9. Ha mégsem, akkor még mindig örökbe, vagy nevelésbe adhatja.

Mint láttuk, senki sem fosztja meg a nőket jogaiktól… Igen sok döntése, választása lehet egy nőnek, a gyermekvállalás terén egészen addig, amíg egy új élet a méhében meg nem fogan. A jogaira hivatkozva, senki sem pusztíthat el egy vele azonos biológiai és társadalmi szinten álló élőlényt. Ez ugyanis, ellenkezik a legősibb parancsolatok legfőbbikével. Bármilyen magyarázat és indoklás, csak újabb jogi, etikai kérdéseket vet föl.  

Folyt. köv.

Abortusz II.


Etikai megfontolás

Vészesen fogyó nemzetünk, még hangsúlyosabbá teszi a kérdést napjainkban. A személyiségi jogok határa ott kell, hogy húzódjon, ahol nem sérti a felelős többségi társadalom, a nemzet megmaradásának érdekeit. Véleményem szerint mindent, ami a személyiségi jogokra vonatkozik, azt ez alá kell rendelni.

Szomorú, hogy az emberek nagy része azt vallja, azért nem vállal (több) gyermeket, „mert azt fel is kell nevelni!”. Igazából szeretetre, és egyetemes, stabil értékek átadására van szüksége a gyermeknek. Ez az, amitől megtanul, helytállni az életbe. Bár a nevelés, időigényes és fáradtságos, csak ez térül meg mindenki számára. 
Minden támogatást meg kell adni, hogy helyes döntést hozhasson és a mérlegelés kapcsán ne a hiúság, a karrier, vagy az anyagi megfontolás legyen az elsődleges szempont. 
Hiába részesítjük magunkat előnybe a magzattal szemben, hosszú távon minden a visszájára fordulhat. Gyermektelenül, vagy sérült gyermekkel rólunk ki fog gondoskodni? Ha a fiatalok azt látják, hogy a pénz megszerzése fontosabb az embernél, akiért hajszoljuk, akkor ők sem fognak gyermeket vállalni, sem idős családtagokat ellátni. Persze sokan azt gondolják, ha nem lesz gyerekem, megmarad a pénzem, utazgatok, s idős koromba befizetek egy emelt szintű idősek otthonába… ahol persze majd azok dolgoznak, akiket az ő korosztálya - hasonló szellemben - nevelt… Ha nem hozunk áldozatot, értünk sem fognak áldozatot hozni, s így a várt, s remélt jobb létünk soha nem következik be.

S most újra feltehetjük a kérdést? Kinek erősebb az érdekérvényesítő képessége? Az anya joga az öléshez, vagy a magzaté az élethez? Mi még azt tanultuk: minden áldozatot meg kell hozni az emberért, kivéve az emberáldozatot!

2009. július 14., kedd

Rombolók


IV. Nyelv

Mi európai népek nehezen értjük meg a Bibliát, mert a történetek kapcsán mindig azt kérdezzük, hogy igaz, vagy nem. Valóban megtörtént, vagy sem. Úgy történt e szó szerint, vagy nem. Ha nem, akkor az egészet elvetjük. A keleti ember nem azt kérdezi, hogy igaz-e a történet, hanem, hogy mit üzen ez az ő számára. Persze attól, hogy megkérdezi, nem biztos, hogy érti is. Mózes tízparancsolatát nem értették meg - vagy nem akarták –, ezért több százzal egészítették ki. Jézus példázatait sem értették, pedig mindegyike a tízparancsolaton alapult. Ha meg akarjuk érteni a bibliai nép gondolkodását, működését, habitusát, ismernünk kell a Bibliát, a Talmudot és megnyilvánulásaik esetén, hasonló kérdést kell feltennünk: Mit akarnak, hogy gondoljak? Mit üzennek a számunkra?

Az Első Magyar Izraeli Telefontársaság (Emitel) telefonkönyvének első lapjain fellelhető legfontosabb telefonszámok közt szerepel a Meleg Háttér. Zárójelben megjegyzi: homo és biszexuálisok részére. Ez jó, mert különben azt hinném, hogy valami kellemes dolgot jelent. Ugyanis a magyar nyelvben a meleg szó kifejezetten pozitív kicsengésű. Gondoljunk csak a meleg kenyérre, édesanyánk meleg ölére, az otthon melegére, a tűzhely melegére, a napsütés melegére, meleg, szívélyes üdvözletre, a meleg barátságra, meleg fürdőre, meleg takaróra és még sorolhatnánk. Mind-mind pozitív tartalmú, felhangú. Mit akarnak, hogy gondoljak? Azt, hogy homoszexuálisnak lenni jó dolog és kívánatos? S mit mond a bibliai nép Istene? Utálatos dolog, s ki kell irtani. Ne használja tehát senki a meleg szót a homoszexuálisokra. Van éppen elég becézése. Nyelvújításként ajánlom helyette az égetnivaló szót, ha már mindenképp ragaszkodnak a normálistól eltérő hőfok jelzésére. S hogy a homoszexualitás megítélése hogyan változott évtizedek alatt, ez tükrözi a társadalom megbetegedését is: bűn, deviancia, betegség, másság. Mit nem mondok? Másság, egy újabb szó, amit a fentiek szerint elemezhetnénk. A másságot csak a saját autentikus környezetében, vallási, kulturális, nyelvi, éghajlati, gazdasági adottságai mellett övezheti tisztelet. Mindenki kíváncsi más népek kultúrájára, de azt csak a saját hazájában ismerheti meg. Aki szülőföldjét, hazáját, vallását, nyelvét, kultúráját, halottait hátrahagyva a – jobb megélhetés reményében – idegen államban akar letelepedni, azt sosem fogja tisztelet övezni. Gondoljunk csak disszidenseinkre. Éppen azt hagyják el, amit tisztelni lehetne bennük. Hát még akkor, ha hite, értékrendje, habitusa, viselkedése szöges ellentétben áll a befogadó nemzetével (cigányság, zsidóság).
A minap leszólított egy Krisna Tudatú hívő, annak ellenére, hogy a szemkontaktus elkerülésével igyekeztem továbbhaladni. A megszólítás már eleve felbosszantott, „…ma az intelligens embereket szólítom le. Adományt gyűjtök…” Nem köszönöm, én … vagyok. „Az jó, ők mindig szoktak adakozni a rászorulók étkeztetésére.”… Végül az általam jól ismert köszöntéssel búcsúzott. Véleményem szerint sosem lesz Krisna Tudatú hívő Magyarországon, sem Európában, sem Amerikában, csak a hinduizmus hazájában. Abban a földrajzi, éghajlati, kulturális, nyelvi régióban, ahol a vallás gyökerezik. S igaz ez minden más világvallásra is.

Folyt. köv.

2009. június 27., szombat

Árpádsáv


Az Árpád-házi lobogó nekem nem árpádsávos. Az első, magasztos érzéseket táplál bennem: büszkeség, nemzeti, történelmi öntudat. A másik kifejezéstől meg mintha szégyenkeznem kellene, de miért is? Kinek az érdeke, valaminek a tartalmáról az ellenkezőjét sugalmazni? Az árpádsávos zászló – ahogyan hívják a rettegők és feszültségkeltők –, ugyanis annyira sem emlékeztet a Nyilas Párt, mint az Amerikai Egyesült Államok zászlajára.

Az Árpád-házi királyok családi zászlaja, történelmi zászlóink legősibbje. A névadó személyét olyan nagy tisztelet övezi, hogy a mai napig Árpád atyánknak (apánknak) becézzük. Ennek üzenete nem a széthúzást, a kirekesztést jelképezi, hanem az ellenkezőjét: az összetartozást, az összefogást. Ezt tette zászlaja alatt az Európának legtöbb szentet adó Árpád-házi uralkodó család névadója.
Az árpádsávos hisztéria kevesek érdekét szolgálja, azokét, akik az állandó feszültség generálásával önös érdekeiket próbálják érvényesíteni. A gyűlölet szítása, csak egy célt szolgálhat, a békétlenség elérését. Aki azt állítja, hogy az Árpád-házi lobogó félelmet kelt benne, de az amerikai zászló az nem, az valószínűleg nem mond igazat. Ha mindkettőtől retteg, akkor az kóros képzettársítás, és orvosi segítséget igényel.
Az Árpád-házi lobogók sokasága bennem az együvé tartozás érzetét kelti, és összefogásra ösztönöz.
Itt az ideje valós értelmét visszaadni ősi lobogónknak. Eredeti üzenetét kell hordoznia és senkinek sem szabad más jelentéstartalmat tulajdonítania tömeges előfordulásának. Sőt! Akiket félelemre sugall, jusson eszükbe, hogy az Árpád-házi lobogó adott oltalmat minden népnek, mely a magyarok fele tiszta szándékkal közeledett.
.

2009. június 21., vasárnap

Előítélet helyett utóítélet I.

Előszó: Felhívjuk szíves figyelmüket, hogy az alábbi két írás egyes részeinek kontextusból történő helytelen kiemelése, hangsúlyozása félreértelmezésre adhat okot, s mint ilyen sértheti az egyénnek önmagáról alkotott képét. Amennyiben önt a témák érzékenyen érintik, úgy kérjük, tekintsen el a cikkek olvasásától!


Gyűlölködők

Számtalanszor megkaptuk már, hogy mi magyarok, milyen előítéletesek vagyunk. Azt, hogy ezt többnyire azok hangoztatják, akik egyenesen gyűlölnek minden más nációt, fontos tisztáznunk.
Két – sok szempontból hasonló – népcsoport hatalmaskodik hazánkban, melyek a vallásuk, származásuk, értékrendjük tekintetében idegen az európai, és a magyar civilizációtól egyaránt. Beilleszkedni képtelenek, ezért a maguk vallását, ideológiáját, és a befogadó társadalmakkal ellentétes értékrendjüket próbálják mindenkire ráerőltetni, hogy minél inkább otthon érezhessék magukat. Sajnos, hiányzik az haza-, otthon képük és élményük, tapasztalásuk ezeknek az etnikai csoportoknak. Mit várhatunk a hazájukat, vallásukat, nyelvüket, kultúrájukat elhagyóktól, feladóktól? „Ha nekünk nincs, ne maradjon nekik sem!”
Megítéljük őket, de nem a származásúak miatt, hanem a káros életvitelük, felfogásuk, habitusuk miatt. 
Egy olyan néppel, amely nem szeret dolgozni, nem tiszteli a múltat és nincs jövőképe, mert mindig csak a mának él, nehéz együtt jövőt tervezni. Ráadásul az igazmondást nem ismeri, annál inkább szeret eskü alatt hamisan állítani, fogadkozni. Alkatuknál fogva hangos, erőszakos, bosszúálló. A lopást nem tartja bűnnek, a rablást megélhetési bűnözésnek nevezi, a fenyegetést, gyilkosságot önvédelemnek. Olyan népektől, melyek nem tisztelik a befogadó és őket eltartó, elhordozó nemzetet nem sok jó várható. Azért mi reménykedünk. Nem magunkba bízunk, hanem a Szentháromság Istenében. S hogy nem hiábavaló, azt bizonyítja többek között Böjte Csaba atya áldozatos szolgálata. 
Honnan tudjuk, hogy mi élünk és gondolkodunk helyesen? Onnan, hogy ez a föld emberemlékezet óta hozzánk tartozik, itt élünk, s itt halunk. Isten a szívünkbe írta törvényét, s ha rosszat teszünk, gondolunk, rögtön megszólal a lelkiismeretünk.
Előítélet pedig ebben a kérdésben nem létezik, csak utóítélet, illetve tapasztalat. 

Folyt. köv.

Előítélet helyett utóítélet II.


Rasszizmus

Két jelzős szó is okot adhat az előítéletből fakadó rasszizmusra: a rohadt zsidó és a büdös cigány. Ezek használata nem szerencsés, annál is inkább, mert már senki sem az eredeti értelmezésében, hanem inkább csak pocskondiázásra használja – bár Demjén Rózsi esetében kifejezetten pozitív felhanggal bír -. A jelzők itt ugyanis nem szitokszót jelentenek, hanem tapasztalást. Több tucat – magát zsidónak valló személy - otthonában járva állíthatom, hogy ott bizony sok minden rohad: bűzlik a szemetes, a halom csetres, az ételmaradék, a szennyes, az állatszőr, a vizelet szag, dohos, áporodott levegő, stb. … a személyi és környezeti higiéné enyhén szólva kívánni valót hagy maga után. Ezért is tartanak a tehetősebbek bejárónőt. Persze ennek az ellenkezőjével is találkoztam, de ott többnyire mániáról beszélhetünk (pl: tisztaságmánia, kényszeresség).
A közhiedelemmel ellentétben, viszont a cigányság otthona, személyes élettere viszont nett. A személyi és környezeti higiénia példás, minden patyolat tiszta, pontosabban szakrálisan tiszta: nem keveri a tisztát, a tisztátalannal. Fürdés előtt lezuhanyozik, mert nem fog koszos vízben üldögélni. Ami azonban a közvetlen környezetén kívül esik, oda szemetel, azzal nem törődik. A büdös szó azonban, nem a környezete, hanem a bőre jellegzetes kipárolgásából ered. Nekünk is van, mint minden népnek, de ezt nem érezzük kellemetlennek. Amikor azt mondjuk, hogy büdös kommunisták, akkor sem a jellemükről van szó, hanem arról a tapasztalásról, ami akkor ér, ha bemegyek a lakásába, vagy beülök a kocsijába, vagy belépek a gyűlésre… Minden tiszta és nett, mégis megcsap az a jellegzetes, semmi másra nem hasonlítható szag. Azt tudjuk, hogy a cigányság felemelkedése, asszimilációja a háború után a kommunista párton keresztül vezetett (lásd állami alkalmazottak, közszféra, fegyveres testületek, stb…).

Szóval két olyan náció rasszistázik, amelyik a világ összes más népcsoportját egyetlen lekezelő szóval illeti (goj, gádzsó)!? Ismereteim szerint ez egyedülálló. Amikor bennünket, magyarokat rasszistáknak, nacionalistáknak (nem mintha ez negatív lenne!), vagy más hasonlónak titulálnak, akkor tudnunk kell, hogy egyszerű projekcióról van szó.
A hatalom, 2006. október 23-án történt békés, megemlékező, az igazság mellett kiálló polgárok elleni nyílt támadása kapcsán két ismerősöm nyilatkozta, hogy „ő bizony minden tüntetőt a Dunába lőtt volna…”! Az egyikük országos szóvivőként ismert, származását tekintve romungró, a másik félig zsidó, félig cigány származású férfi volt. 
Ettől kezdve vissza kell utasítani, minden ilyen rágalmat, és szembesíteni kell őket a valós tényekkel. 

Egyetlen módon lehet tovább együtt élni ezzel a két – magukat is romboló – népcsoporttal: ha kereszténnyé válnak. Az egyik pogány vallású, a másik elhagyta vallását. Ha nem térnek meg, akkor nincs közös alap a további együttéléshez, és együtt-gondolkodáshoz. A misszió az egyetlen remény, és esély a közös jövő megteremtéséhez. 



2009. június 16., kedd

Rombolók

III. Színház

Az új Nemzeti Színház március 15-i megnyitásáért sokan drukkoltunk. Büszkék voltunk, hogy Madách Imre, Az ember tragédiája című darabját közvetítés útján mi is láthattuk. Értetlenkedve néztünk egymásra, hogy a jól ismert darab kulcsmondata el sem hangzott: - mindez egy olyan történelmi pillanatban, amikor az egész ország egy emberként szállt síkra a demokrácia megőrzéséért, és tűzte zászlajára: „- Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!’.
Ezt a szájat a darabban még sikerült a rendezésnek elnémítani, de az üzenetét soha nem vehetik el tőlünk!

Idős hölgy felháborodva mesélte el, hogy egy neves színház modern darabjának előadásán vett részt, amikor is az egyik férfi színész egy pillanat alatt meztelenre vetkőzött a színpadon. Ez nem volt elég, hanem vehemens mozdulatokkal keresztül-kasul ugrált a pódiumon, mint aki megkergült. A döbbenettől mozdulni sem tudott. Később felháborodásának adott hangot, amire gúnyos vigyor és cinikus megjegyzés volt a válasz, miszerint nem érti a művészet lényegét!(?)

Hogy mi a művészet, és mi nem, azt nem az új idők „vásáros komikusai” döntik el, hanem a szívünkbe és lelkünkbe írt egyetemes értékeket hordozó örökérvényű esztétikum, szépség és maradandó élmény iránti igényünk.  

Folytatása következik…

2009. június 15., hétfő

Rombolók

II. Pénzvilág

A rombolók egyik fő szentélye a tőzsde. Az itteni pénzmozgások mögött nincs valóságos munka, tehát morális értelemben nem képvisel értéket. /Ezért is hívják értéktőzsdének!? – lásd később: nyelv rombolók./ Az árfolyam ingadozásokat kizárólag pénzügyi spekulációk okozzák. Ez a rendszer létezése óta a világ majd minden gazdaságát megroppantotta.

Emlékszem, egyszer szidta meg előttünk nagyapám nagyanyámat, amikor a zsidó boltjából hitelre vásárolt. Azt vallotta: „Addig nyújtózkodjál, ameddig a takaród ér!” Sosem jártunk zálogházba, sem takarékpénztárba. Ma is idegen nekünk a bankvilág, a kölcsönfelvétel. Nagy szükségben a családon belül segítjük egymást, persze kamatmentesen. Igaz ez ellenkezik a pénzvilág érdekeivel, elvárásaival. 
Tudom, hogy amire kölcsönt kell felvennem, arra még nincs szükségem. Inkább összegyűjtöm a rávalót és megveszem. Így sokkal jobban járok, mert az idő múlásával az ár mérséklődik, a termék pedig még inkább kiforrja magát.


Magyarországon a közbiztonság rákényszeríti az embereket, hogy a megtakarításaikat is pénzintézeteknél helyezzék el. Vesztes az ügyfél, mivel a bankok a kamatok kifizetésétől - a számlavezetési, és egyéb költségek miatt – rendre eltekintenek. Sőt, még fizethet is a delikvens, ha hozzá akar jutni a pénzéhez! 
A gomba módra szaporodó bankok virtuális pénzekből kölcsönipart működtetnek, és uzsorakamatra, hosszú lejáratú, jelzáloghitellel szép lassan minden magánvagyonra ráteszik a kezüket.

A munkáltatóm – az Alkotmánybíróság jóváhagyásával - bankszámla fenntartására kötelez, amihez azonban nem járul hozzá. Amennyiben bankkártyát is használok, az évi 20-25 ezer forintot vesz ki a zsebemből. A közszférában dolgozók elmondása szerint, ők is hasonló veszteséget könyvelhetnek el évről-évre. Mindezek ellenére velünk, és a jövő nemzedékével fizettetik meg a bankkonszolidációs költségeket, államkölcsönöket kamatostul. (?) 

Meg kell tiltani a garázda módra működő bankok működését, illetve állami ellenőrzés alá kell vonni őket. El kell érni, hogy Magyarországon egy állampolgár se válhasson otthontalanná a bankok pénzéhsége miatt! Addig is jobb, ha őseink módszerével a paplanba rejtjük el a megtakarított pénzünket, és harangot, vagy sípot tartunk kezünk ügyében, hogy veszély esetén, segítséget hívjunk.  

Folyt. köv.


2009. június 9., kedd

Rombolók

I. Építészet

Régóta gyanítjuk már, hogy valami nem stimmel… Látszólag épülünk, szépülünk, de hiányzik a harmónia. Nem lelkesedünk, elmarad az öröm az új dolgok láttán.
Veszélyben van az a társadalom ahol a fejlődés mögött valójában rombolás zajlik.
Teljesen mindegy, hogy az élet mely területét érinti, napjainkban szinte mindenütt tetten érhető. S mivel az okok sokkal mélyebben gyökereznek, a jövőre vonatkozó kilátások sem adnak okot bizakodásra. 

Budapesten járva csodálná az ember a rakpartról a fővárost, de amit az újbudai oldalról látni, az bizony sírásra indít. Gyönyörű épületeink előtt, között, kocka szállodák, üvegkalickákból álló irodaházak, vibráló neonfénnyel szennyező épületek sorakoznak. Finoman szólva is igénytelen, ízléstelen és nem is praktikus, - feltéve, ha nem rabszolgáknak tervezték. Mivel mi nem vagyunk rabszolganépek, szeretjük, ha egy irodának ajtaja és falai vannak, s az ablakon természetes fény szűrődik be mindenki asztalára.  
Az egyik épület – mely a legnagyobb felháborodást kelti a lelkemben – a Művészetek Palotája. A budapestiek csak müpá-nak nevezik, ami a pecsa /Petőfi Csarnok/ után nem szokatlan ugyan, bár egy ilyen jellegű intézmény együgyű becézése roppant méltatlanul hangzik. Az épület beton kolosszus jellege magáért beszél… Az oldalán feltüntetett, Art of Palace még árulkodóbb… A legnagyobb magyar kulturális intézmény felirata nem lehet magyar nyelvű ma Magyarországon? Ami azonban még ezeken is túltesz, azok a disco-ra emlékeztető pulzáló neonfénycsíkok az épület oldalán. Nem tudok úgy átmenni a Lágymányosi hídon, hogy ne háborogjak ezen. 

A rejtélyes körülmények között leégett Budapest Sportcsarnok helyébe egy UFO–szerű létesítmény telepedett, jelezve mindannyiunk számára, hogy az idegenek itt vannak.

A kizárólag pénznyelőként beindított metroépítés eklatáns példája a rombolásnak. Az egész főváros közlekedését megbénították, persze ezt is kifejezetten a lakosok jobbléte érdekében. Már több mint másfél évtizede használhatnánk az új földalattit, ha az oroszok jóvátételként megépíthették volna. Persze akkor nem lenne káosz, ami életeleme a rombolóknak. Így viszont, legálisan aláaknázhatják Budapestet… 

Európai városok történelmi belvárosaiban gomba-módra szaporodnak az idegen, oda nem illő – oda sem illő – toronyházak, építmények. Például Graz történelmi belvárosának közepén, a több százéves városrész fölé emelkedve egy felfújt, buborékszerű képződmény éktelenkedik. 

Mindezekhez a pénz szolgáltatja az okot és jogot…

Folytatás hamarosan…


2009. május 23., szombat

Zaklatás

Humor, vagy szexuális zaklatás?

Döntse el ön, az alábbi történet kapcsán.

Tizenegy-két fős munkatársi közösség egy szociális intézmény mentálhigiénés csoportjában. A munkatársak között két férfi kolléga van, az egyik 57 éves, a másik 19 éves pályakezdő. A vezetőnő 37 év körüli, házas, 2 gyermekes anya.

Reggeli szokásos megbeszélés, beszélgetés. Téma: Blikk cikk… Mary Fruzsi kedvese és hasonló témák. Laza társalgásnak indul, de a poénok egyre közönségesebbek…
A vezetőnő magához ragadva a szót: „egy nő a kocsiban orálisan elégítette ki a férfit, miközben ütközés történt, és a nő leharapta a férfi ...-jét.” Röhögés…
A fiatalember rezzenéstelen arccal ül szemben a vezetőnővel, aki a reagálás elmaradására nevén szólítja őt, és ezt kérdezi: „Te, ehhez mit szólsz, légy szíves nyilatkozzál?!” Nevetés máshonnan…
Válasz: egy vállvonás.

Később, egy megbeszélés során megjegyeztem, hogy ez az incidens véleményem szerint messze kimeríti a szexuális zaklatás fogalmát. Kértem a jelenlevőket, hogy a jövőben törekedjenek a szép beszédre, és az obszcén társalgást próbálják meg mellőzni.
A vádakat visszautasították… A fiatalembernek távollétemben elmesélték a történteket, és a vezetőnő a következő megbeszélésen nyilatkozattételre szólította fel a kollégát, akitől immár én is hallhattam: őt nem zaklatták…

Valóban?


2009. május 1., péntek

A kerítés - A kerítésen belül


"Régóta szerettem volna leírni az én történetemet. Az eset a becsapott polgárról, és mint oly sokszor a pénzről szól. Valahogy sohasem került rá idő, vagy elhalasztottam valami fontosabb miatt. 
Az események bemutatásának legelején szeretném leszögezni, hogy már tíz éve vagyok kiskunhalasi lakos és Budapest után ezt a várost is otthonomnak tekintem. Mióta letelepedtünk feleségemmel, kis lakást vettünk és napjainkat javarészt ebben a városban éljük. Próbálunk jelen lenni a város jelentősebb eseményein, annak ellenére, hogy a hétvégék adnak alkalmat a budapesti látogatásokra is. Civil rendezvényeken, családos megmozdulásokon, egyházi összejöveteleken vagyunk jelen és a médiumokon keresztül folyamatosan értesülünk a város híreiről. Az interneten is rendkívül sok és színes tartalmat találni a várossal kapcsolatban.
Fokozottan figyelem és jeles alkalomnak tartom, a Rotary Club Kiskunhalas rendezvényeit. 2008. októberében is összegyűlt a tiszteletreméltó társaság. Egy jótékonysági est fő támogatóiként a BKMÖ Pszichiátriai és Fogyatékos Betegek Otthona lakói jobb ellátása érdekében nyújtottak segítséget. Az esten fellépett Zádory Édua Amarilla hegedűművész, aki virtuóz játékával örvendeztetett meg minket. Felvezetésképpen az otthon műkedvelő kórusa adott elő egy szép zsoltárt, lelkesedésükkel pótolva a pontatlanságokat. (Korábban a karvezetőt elmarasztalták, mert egyházi zenékből emelt be dalokat a repertoárba.) A csodálatos hegedűjátékot követően a helyi TV próbálta megszólaltatni az este résztvevőit. Az énekkarról kiderült, hogy fellépésüket követően azonnal visszavitették őket az intézménybe, megfosztva őket egy igazi művész előadásától. Nem hinném, hogy életükben gyakran adódik lehetőség élőben meghallgatni egy zenei kiválóság játékát. Arról már nem is beszélek, hogy konkrétan „értük szólt a dal”! Vagy mégsem?"


Perennis

Éljen Május 1.!


„Nem lehet az embereket munkával büntetni!” – hangzott el nem is olyan régen az ország első embere szájából. Nem kell hozzá különösebb pszichológiai ismeret, hogy belássuk, egyszerű elszólásról van szó…
Nekünk, magyaroknak a munka nem büntetés… sosem volt az, mi szeretünk dolgozni. Ez hagyomány. Tapasztalatból tudjuk - nem azért mert így tanították -, hogy a munka nemesít. A munkának értelme és értéke van. Ami ettől eltér, annak nincs becsülete, az nem tisztességes - akkor sem, ha jogszerű! - és nem lehet példaértékű, tehát követésre sem méltó, sőt elvetendő. 
Minket a munka nélkülözése büntet!
Mi nem törekszünk önmegvalósításra, nem akarunk minden áron vezetni, karriert építeni, pozícióhoz jutni, vagyonosodni. Minket a hivatásunk tesz gazdaggá…

Szerezzük vissza közösen a munka tiszteletét!


2009. április 28., kedd

Blog bemutatkozás


"FELELET.net honlapunkat megelőzve, új blogoldalt hívtunk életre! Blogin: Perennis. Társszerkesztő: Protest. Az oldal nyitott, de fenntartjuk jogunkat a moderálásra (tartalomszűrésre). Jelentkezz be, akár anonim és gyere, szerkesszük együtt a lapot! Tipp: a hosszabb bejegyzéseket World-be írd meg, a Blog szövegdoboza elég hitvány. Szívesen veszünk máshonnan való tartalmak bemásolását is, természetesen illeszkedve a Blog alapstílusához.

Alapkérdés: Mit teszünk a világgal és mit tesz a világ velünk?

Értékek, amit az oldalon védeni kívánunk: Hitvallás; az egyén, a család, a nemzet komplexitása; a nyelv ápolása; az egyetemes igazság tisztelete; az elesettek gyámolítása; az élet szeretete; az értékek megbecsülése; szűkebb és tágabb környezetünk helyes ismerete…

Amit nem vállalunk fel: Cinizmus, arrogancia és obszcenitás.

Olvass, gondolkozz és írj!

                                                      Üdvözlettel: Perennis

FELELET.net, a gondolkodó oldal                                 posta@felelet.net"*

*Eredet helyről (ITT!), eredeti bejegyzés alapján átmásolva 2012. május 7.-én.