A csütörtöki tárgyalást követően
örültek a vezetők, hiszen az egyik áldozat édesanyja, akinek mindkét gyermeke
otthonunk lakója, elmondta, hogy nem hiszi, hogy az ügyeket el akarták tussolni
az otthonban…
Korábban sérelmezte, hogy nem
mondták meg neki, hogy a fiát kórházba vitték, jó ideig nem is láthatta…
Mégis, mit gondolt bárki?
Hogy azok előtt a vádlottak előtt,
és ellen fog vallomást tenni, akik az intézetben dolgoznak a mai napig?
Az ellen a főorvos ellen, aki
fiai gyógyszeres terápiájáért felelős?
Azon feljelentett ápolók ellen valljon, akikből még gyanúsítottak sem lehettek és ápolóként dolgoznak a mai napig a betegek
mellett?
Vagy azon vezetés ellen tett
volna tanúvallomást, akik többször is megpróbálták eltussolni az esetet, annak
ellenére, hogy a kórház jelzett vissza a súlyos bántalmazás tényéről?
Ki és mit várhatna egy
édesanyától, aki – még ha az ellenkezőjét gondolja is - hálás, hogy fiai
gondját levették a válláról… Őneki nem
adatik meg a szabad véleménynyilvánítás lehetősége, hiszen többszörösen is
függő viszonyban van. Érthető hát lojalitása és valószínű, hogy hálája az
intézmény fele még őszinte is. Igaz, nem is hagyta őket magukra, vidékről,
hetente rendre megérkezik a néni gyermekeihez látogatóba, egyfajta „egészséges
kontrollt” gyakorolva ezzel… Már ha engedik…
Az intézmény cinikus védekezése,
miszerint „nincsenek elmarasztaló visszajelzések, sőt…”, jól bemutatható egy
képpel: a gályarabok miért is vállalják inkább az embert próbáló lapátolást,
semhogy a tenger közepén a vízbe ugrálnának. A hajóskapitány pedig feszít a fedélzeten,
nagy büszkén, milyen jól összeszokott kis csapat az övék… Talán hajlamosak
lennénk figyelmen kívül hagyni, de azért a láncokról sem feledkezzünk meg!
A vezetés felől érkező terror azonban, mindenkit érint,
külsősöket, belsősöket egyaránt… A támadás megbénítja áldozatát… Oda lesz a szabadsága, ha egyáltalán
volt valaha… Nem lesz véleménye, egy idő után már a folyosón se… Szelleme, lelke, akarata zár alá kerül…
Egyértelmű, hogy ilyen körülmények között senki és semmi sem működhet
rendeltetésszerűen… (Emlékeztető: ITT! és ITT!)
Értem én, de nem értek vele
egyet! Mit veszíthetünk? A munkahelyi
terrort? Aki eddig megszabadult ettől a munkahelytől, csak jobban járt! Aki
nem hiszi, gondoljon utána, kérdezzen meg néhány volt kollégát!
Tudom, mire gondolnak… de mivel nem mi hívtuk életre, és nem mi tápláljuk
a terrort, bizonyos, hogy nem nekünk kell
elmenni erről a munkahelyről…
Levélküldés: ITT! Az utolsó döfés: ITT!
"Mert megérdemeltem!" Facebook
