V. Szociálpolitika
A rendszerváltozás környékén hihetetlen trauma érte a lakosságot. A kapun belüli munkanélküliség az utcára került, csakúgy, mint a felnövekedett állami gondozottak, börtönből szabadultak, az ingázók, a munkásszállón lakók, a kivetettek, üldözöttek és menekültek. Önkéntes segítők hada tett tanúbizonyságot tettrekészségről, de a rászorulók problémáiról, identitásáról keveset tudva - sokszor többet ártva, mint használva – gyakran csapdába estek, falakba ütköztek. Szükségessé vált a professzionális képzés beindítása, a szociális háló kiépítése, a törvényi és intézményi háttér megteremtése.
Sokan megtanulták a kezdetekben, hogy például a hajléktalanság, vagy a munkanélküliség kezelésében a legfontosabb tényező az idő. Minél előbb visszaintegrálni a társadalomba, s biztosítani a munkához, lakhatáshoz jutást. Eközben a törvényi háttér még több ember ellehetetlenüléséhez járult hozzá. Lakhatási biztonság, munkához jutás – mint korábbi jog és kötelezettség - eltörölve. A privatizáció, mint bűvös új elem felmentést biztosított az emberséges bánásmód alól.
Kerekasztal beszélgetésből értesültünk arról, hogy a korábbi értékek, mint például a hűség, nem is pozitív fogalom. (?) Sőt, kiderült, hogy ezek az emberek gyávák, mert nem mernek váltani, nem vállalják a kihívásokat, leragadnak egy szakmánál, munkahelynél, településnél…
Tehát a cél, eredetileg az volt, hogy minél előbb vissza kell illeszteni a normális /normákkal rendelkező/ életbe a perifériára szorulókat. Ehhez képest viszont, a szakemberekből álló, vagy szakmai tanácsadók javaslatával kiírt minisztériumi, fővárosi, pályázatok ennek az ellenkezőjét célozták meg. Egymás után nyíltak a különböző típusú szolgáltatást nyújtó, stigmatizáló intézmények, például a hajléktalan ellátásban: hajléktalanok éjjeli menedékhelye, krízis menhely, átmeneti szállás, rehabilitációs intézmények, családok otthona, anyás otthonok, ifjúsági szállások, nappali melegedők, szociális irodák, telefonos információs szolgálat, mentőszolgálat, utcai szociális munka, segélyosztó helyek, ingyen konyhák, közfürdők, orvosi rendelők, fogorvosi ellátás, tüdőszűrés, kórház, fodrászat, stb…
Csak egy egyszerű kérdés: ha az a cél, hogy visszajuttassuk őket a normál ellátó rendszerekbe, akkor miért pályáztatunk, pályázunk stigmatizáló, kirekesztést célzó, -erősítő szolgáltatásokra? Akik diszkriminációról, szegregációról, szolidaritásról, meg emberi méltóságról papoltak, maguk konzerválták a kirekesztődést a társadalomból.
Kinek az érdeke a zavarkeltés, a rendetlenség, a káosz?
Ez egy költői kérdés volt.
Folytatása hamarosan.