2010. október 15., péntek

Munkával büntetnek...


„Nem lehet az embereket munkával büntetni!” – hangzott el Gyurcsány Ferenc szájából pár évvel ezelőtt.
Igen ám, de nekünk a munka nem büntetés. Persze ezt sokan nem értik, mert azt nézik, hogy lehet úgy hozzáállni, hogy más jobban hozzáférjen, vagy úgy csinálni, mintha…

A mentálhigiénés csoport szakmai(nak álcázott) kirándulást szervezett, a változatosság kedvéért – ismét – egy börtönbe: a két IMEI-s (Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézet) látogatás után harmadikként a Kalocsai Börtön és Fegyházba. Nálam ez már súrolja a perverzitás határát. Na meg, ha „sikerül bejutni és belefér az időnkbe”  - amit mellesleg már rég leszerveztek, - „akkor megnézzük az Érseki Palotát.” - tájékoztattak.
Sajnos én nem tudok velük menni, mert nem tudták előre bediktálni az adataimat, és nem volt meg az elérhetőségem.(!) Megjegyzem, a lakcímem 10 éve nem változott, és másnapra ideér a levél az intézményből… ahogy ezt korábban, többször is sikeresen megtette a tájékoztató. Arról nem is beszélve, ha a bloggal kapcsolatban kifogást emelt, azonnal megtalálta elérhetőségünket e-mailben.

Kis buták. Miért nem mondták, hogy nem akarják, hogy én is menjek. Megértettem volna... (Az IMEI-be volt korábban gondozottam, akit rendszeresen  látogattam, Kalocsán pedig fél éves börtönmissziós gyakorlaton vettem rész...) Ráadásul mindenki óhaja ez, az övék is, az enyém is… én szívesebben dolgozom, mint hogy huszonötödször elmenjek egy általam jól ismert nyomasztó helyre, nyomasztó légkörben. Elkerülhették volna a kínos magyarázkodást is, meg ezt a blogbejegyzést is.

Tehát a kollégáim kirándulnak, - azok is, akik nem tartoznak a csoportba, – én dolgozom a kreatív műhelybe, ahol újabb meglepetés várt…

Folyt. köv.

„Le vagyok írva!”


Csoporttársamat, Gyenizse Imrét a kreatív műhelyben helyettesítve tudom meg a betegektől, hogy ő már rég leírt engem, mert én feljelentgetem a saját kollégáimat!(?)* Megrökönyödtem… Soha nem jelentettem fel őket, tehát az állítás nem igaz. Másfelől, hogyan lehetséges az, hogy egy segítő egy másik segítőt a lakóknak elmarasztalóan véleményez, ráadásul a háta mögött. Arról nem is beszélve, hogy hazugságot állít! Ez nem csak a szociális szakmai etikát sérti, hanem a legelemibb társas érintkezés alapszabályait. Nem elég, hogy hazugságot állít, hanem a tényeket is elhallgatja, hogy ő rólam, - felsőbb biztatásra, többed magával - a hátam mögött, rágalmazó leveleket írogat az igazgatónőnek!
Akik rólam vezetői utasításra valótlanságokat írogatva jelentgetnek, azok vádolnak meg azzal, hogy én mindenkit feljelentgetek. Ezt a pszichológia projekciónak hívja.
Azt már csak halkan jegyzem meg, hogy szociális munka napján megyei kitüntetett dolgozóról van szó! Amiket még halkabban kellene megjegyeznem, azokat már nem is fogják hallani… Tőlem nem.
S ha most azt állítom, hogy ennek ellenére nem neheztelek rá, úgy sem hiszik el nekem, pedig így igaz.


(*Arra nem gondolhatott, amikor a főnővért fel kellett jelentenem, mert a  lakók és kollégák előtt fenyegetett meg tettlegességgel, hiszen akkor nem használt volna többes számot.)



Anonim levélküldés: ITT!           Bővülő dokumentumtárunk ITT!
www.pszicho.net

2010. október 12., kedd

A hozzátartozó jogán I.


Édesapám nevében

Amikor az ember elveszti azt, akihez lelkileg a legjobban kötődik, örökös űr tátong a szívében. Innentől kezdve, a bennünk levő láthatatlan skálán, mindenkit hozzá mérünk. Édesapámra gondolok.
A betegverésekről terjengő hírek hallatán édesanyám is kétségbeesett. Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy mi van ha szeretett férjét mégsem baleset érte az otthonban, hanem szándékos gondatlanság, vagy annál még rosszabb…
Hatvankét évesen egy autóbaleset következtében beütötte a fejét, agyrázkódást kapott. Fokozatosan épült le… Először csak kreativitása szűnt meg, majd érdektelenné vált.  Memóriája rohamosan romlani kezdett, majd elvesztette önellátási képességét. Édesanyám nem bírta tovább az ápolását, felügyeletét egyedül, ezért hazajöttem Budapestről. Ketten egy évig felváltva felügyeltük, ápoltuk, gondoztuk, szerettük… Felcserélődtek nála az éjszakák és a nappalok, folyamatos figyelmet igényelt. Egy percre sem hagyhattuk magára. Minden odafigyelésünk ellenére is elveszett egyszer… mindenhol kerestük, de nem találtuk. Leírhatatlan félelem, kétségbeesés és fájdalom tört ránk. Másfél napig nem talált haza, házról házra bolyongott, míg egy régi ismerős segítségével hazakerült. Beláttuk, az intézményes ellátást nem tudjuk nélkülözni. Idősek otthonába került, ahol akkor még nem volt demens részleg. Többször bántalmazták – valószínűleg – egy betegtársa. Mivel nem tudták számára a kellő ápolást, biztonságot garantálni, a Kőrösi úti otthonba tanácsolták.

Édesanyám itt is minden nap látogatta, segített az ellátásában; etetés, borotválás, fogmosás, sétálás… Minden hétvégén hazavitte.
Egyszer szóltak édesanyámnak, hogy a Balázs bácsi ráesett a fotel karfájára, és bevitték az urológiára, ahol ellátták. Otthoni fürdetésnél vette észre, hogy az ülepe, combja tiszta lila, mindkét heréje súlyosan megsérült.
Egy másik alkalommal figyelmeztették anyukámat, hogy vigyázzon, mert történt valami édesapámmal, és rá akarják kenni a történteket, mintha otthon történt volna vele... Édesanyám bement, és észrevette, hogy egy-egy  tenyérnyi nagyságú felhólyagosodott égés van a deréktáján, és alatta. Édesapám nem tudta felidézni a baleset körülményeit. Azt mondták, ráült az udvaron a forró aknatetőre. Sosem tudtuk meg, mi történt…
Végül kórházba került, tüdőgyulladással… Hétvégén hazajöttem, meglátogattam, és mentem vissza Budapestre. Két nap múlva édesanyám késő este felhívott, hogy menjek haza, mert édesapám szerinte nincs jól… Nem estem kétségbe, hiszen anyukám aggódós volt, édesapám két napja még jól volt, és különben is, vele nem történhet semmi… Mindenesetre a következő vonattal elindultam haza. Otthon, az állomáson várt a fiatalabb bátyám… életem legrosszabb hírével… 

Egyedül volt, idegen helyen, idegen emberek között… Édesanyám azért is sírt, mert haza akarta vinni őt, mégis engedte, hogy meggyőzzék: hagyja a kórházba, mert csak ott tudnak azonnal beavatkozni, ha szükséges! 
Haza kellett volna vinnünk, és mellette kellett volna maradnunk. Ott kell lennünk szeretteink mellett, ha elmennek.

Sokáig én sem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy édesapámat szándékosan bántalmazhatták az otthonban… Reménykedek, hogy neki nem hátbaveréstől lett tüdőgyulladása…

Imádkozom a bántalmazókért, hogy megtérjenek mielőtt Isten ítélőszéke elé állnak, mert ott már nincs bocsánat. Még nem késő, tart a kegyelmi idő, van esély a megbánásra! 

Ki kért engem a képviseletre,  szólásra, milyen jogon avatkozom bele az intézmény dolgaiba? - kérdezik gyakran. Bár a kérdés feltevése sem helyénvaló, de azért válaszolok: A hozzátartozó jogán.
Küzdelmem messze túlmutat intézményi tevékenységemen, munkakörömön, közalkalmazotti tanácstagságomon, szakmai hivatástudatomon, a blogon… A felhatalmazást legfelülről kaptam, ezért sokak nevében kell  felemelnem szavam… először is, édesapám nevében… 



Anonim levélküldés: ITT!           Bővülő dokumentumtárunk ITT!
www.pszicho.net

2010. október 10., vasárnap

Találják ki, melyik dolgozó nem rokon, avagy jóbarát!


Nagyításért kattíntson a képre!



Anonim levélküldés: ITT!           Bővülő dokumentumtárunk ITT
 
www.pszicho.net

2010. október 8., péntek

Segítsünk! II.



Felhívás egyhavi bér felajánlására


Egyhavi bérük felajánlására kérte az osztályvezetői, illetve az annál magasabb beosztásokban, állami szférában dolgozó köztisztviselőket és közalkalmazottakat a Társadalmi Konföderáció.
A Társadalmi Konföderáció azt javasolja, hogy a felajánlásokat a Magyar Máltai Szeretetszolgálat OTP Banknál vezetett 11784009-20200673 számú számlájára küldjék "iszapkárosultak" megjelöléssel - közölte a segélyszervezet pénteken az MTI-vel.

A felhívást Klug Lajos, az önkormányzat városfejlesztési főosztályának műszaki osztályvezetője, a konföderáció egykori alelnöke indította el, melyhez csatlakozott és támogatja a Társadalmi Konföderáció elnöke, Bányai Péter Mihály is.

"Lehet, hogy kérésem túlzottnak tűnik, de emberek váltak földönfutóvá több megyében is, ezért kérek mindenkit az állami szférában köztisztviselői és közalkalmazotti körökben, hogy osztályvezetői és annál feljebb lévő beosztásokban csatlakozzanak a következő felhívásomhoz: felajánljuk egyhavi bérünket a rendkívüli természeti katasztrófa kárenyhítésére és az ott lévő emberek életének újrakezdéséhez. Természetesen minden céget és magáncsatlakozót fogadunk, beleértve országgyűlési képviselőinket is" - olvasható a felhívásban.


Anonim levélküldés: ITT!           Bővülő dokumentumtárunk ITT!
www.pszicho.net

2010. október 7., csütörtök

Segítsünk!


Adományvonal, a Vörösiszap-katasztrófa károsultjainak. Hívja az 1752-es számot!

250,- Ft támogatás/hívás 

Bővebben: ITT!  www.nsv.hu


Ez maradt! De folytatják!




Anonim levélküldés: ITT!           Bővülő dokumentumtárunk ITT!
www.pszicho.net

Még a fák is sírnak…


Leírhatatlan látvány taglózott le hétfőn reggel, amint az intézetbe hajtottam… A sportpályát övező, hűst, árnyékot adó, levegőt tisztító nyárfákat mind kivágták… Mára a fűzeket és a fenyőket is elpusztították.
Megfájdult a lelkem, úgy éreztem összeroppanok… Bénultan meredtem magam elé, azt hittem többet nem árthatnak… Hasonló emlék hatolt elém, amikor az intézmény frontjáról a gyönyörű fasort kivágták… Váratlanul, egyik napról a másikra. Az indok ugyanaz volt. A kollégák szerint, nem volt ok rá. Az utca felől árnyékot kapott a főépület, védte a zajtól, a portól, a szmogtól, a hőségtől az itt élőket. A hátsó rész lehetőséget adott a hűsölésre, levegőzésre, kis elvonulásra. Az utóbbinak egyébként is híján  vannak a lakók, tekintve, hogy nagy létszámú otthonról beszélünk…
Erre azért nem számítottam… Sebbel-lobbal történt a favágás, mert hétfőn reggelre szinte mindent letaroltak… Az intézetbe érkezve épp egy platós kamion indult el, töméntelen fahasábokkal megpakolva… Ki tudja merre tartott…
Épp egy hete, hogy folyamatosan hallani a fűrészek hangját, megállás nélkül dolgoznak az emberek. Nem látni tétlen embert, mindenki azon szorgoskodik, hogy minél hamarabb végezzenek.
A lakóink sorra megkerestek és tették fel ők is a kérdést, miért kell kivágni a fákat? Ugyanezt kérdeztem első eszmélésem után a vezetőmtől, aki felkészülten a kérdésre, már mondta is a hivatalosnak tűnő verziót, miszerint bevizsgáltatták, és korhadtnak találták a fákat, ezért kell őket kivágni. Majd ültetnek helyette. Hogy kitől kértek vizsgálatot nem tudni, de halasiaktól nem, az biztos. Vizsgálódó embereket senki sem látott ez ügyben az intézmény területén! Megtehetik, mert magánterület. Azt csinálnak, amit akarnak! Kérdezem én, kinek a magánterülete? Ki a magán ebben az értelemben: a megye, az elnök, az igazgató? Hát ez nem a betegeknek az otthona? Nem tartozna ez rájuk, vagy ránk dolgozókra? Őket, minket megkérdeztek?

Vandalizmus folyik… Sebtében, hamarjában. Nem várták meg míg elhullatják lombjukat… A fák élnek, és csak sírnak… Tövükben elfűrészelt keresztmetszetük könnyezik. Körbeásták már a gyökerüket is, a nedvedző felületre földet hánytak… Mintha élve temették volna el őket… Nincs kegyelem, gyökerestül irtják ki a betegnek mondott fákat! Pedig a beteg fa is gyógyítható, megmenthető.
Az egészséges fákat betegnek nyilvánítva elpusztítják, a valóban beteg fákat pedig gyógyítás helyett halálra ítélik! Milyen ismerős ez a hozzáállás, ez a bánásmód… Ettől persze csak még nehezebb ezzel megbirkózni… Ezt én szándékos károkozásnak látom, ráadásul visszafordíthatatlan a rombolás!

Ma reggel egy ismerős személyautóra csatolt utánfutó volt dugig felpakolva, a kivágott, méteresre darabolt fával. Lassítottam, talán meg is álltam egy pillanatra mellette, mert kíváncsi voltam, hogy ki viszi el a fát. Megdöbbenésemre egyik volt portásunkat véltem felfedezni a volán mögött. Épp indultak… Fél kilenc előtt néhány perccel ugyanott voltak, s ismét pakolták a fát, az utánfutóra… Megálltam, s megkérdeztem, hova viszik a fát? A kérdésemre magabiztosan válaszolt: Mi hozzánk. Gulyás úr a fakitermelő vállalkozó! Nem szóltam, csak tűnődve megtorpantam, s néhány másodpercre meg is állhattam. A magyarázkodás folytatódott… Meg kell nézni a fák tövét, látszik, hogy betegek voltak… lehet még bírta volna úgy öt évig és csak akkor kellene kivágni! Hallgattam, és tovább érvelt… Miért, jobb lett volna, ha akkor majd egy nagy viharban, ha letörik az ága, és ha egy lakó véletlen arra jár, és ha pont ráesik, és ha úgy megsérül? Az jobb lett volna? 
Ha, ha, ha, ha, ha. Ne értsék félre, ez nem nevetés, csak ennyi „ha” hangzott el az érvelésében, ami bennem még jobban megerősítette kételyemet, a hivatalos verzióval kapcsolatban!

Kérdések sokaságát indította el bennem, s gondolom önökben is… Miért, ki, hova, mennyiért viszi a fát? Hova fizetnek, hol mérik a mennyiséget?

Honnan jött a hirtelen ötlet? Mennyi bevételt jelent ez az intézménynek? A bevételt betervezték a költségvetésbe? Mire fordítják majd?

Én ugyan nem értek a fákhoz, de azt tudom, hogy nem kivágatni kell a fákat, hanem ültetni…
Eszembe jutott az előző igazgatónő, aki sok fát ültetett, hogy ne legyen kopár az intézmény, és a lakóknak legyen hol hűsölni. Ő ültetett, az utódja pedig kivágat… Egyiknek fontos volt a beteg, a másiknak más a fontos, a beteg nem…

Ha már nem tudtuk megmenteni a fákat, legalább sirassuk meg őket… Hátha a sírás gyógyító hatása méregtelenít bennünket, és a megmaradottakkal végre emberségesen tudunk bánni!


Anonim levélküldés: ITT!           Bővülő dokumentumtárunk ITT!
www.pszicho.net