Amíg
Kiskunhalason a korona már harmadjára is ugyanazon a fejtetőn landol, - fittyet
hányva a népakaratnak és a józan gondolkozásnak, - az ország másik, és lényegesen
szerencsésebb szegletében sátorrúddal űzik el az uralkodót. Természetesen csak képletesen,
de hatékonyan. Maréknyi elszánt ember, pár sátor, hit és akarat. Elszántságuk
példaértékű, kitartásuk reménykeltő, lehet még jövője a civil kurázsinak. A kis
csoport láttán szégyenkeznünk kell: Hol
vagyunk mi akkor, mikor felháborodásunknak hangot lehetne és kellene adnunk?!
Talán lessük a híradót, két agyrohasztó műsor között, és csettintünk: „Ez mán döfi, jól csinálják a fiúk!” Azután
beleszürcsölünk a kakaóba, böffentünk egyet és a távirányítóval valami „kevésbé
intenzív” tartalomra kapcsolunk. Talán átfut az agyunkon, hogy ott lehetnénk,
de győz a kakaómámor és a tunyaság: „Majd a szomszéd odamegy, neki van kocsija!”
Hát, nem megy oda, mert ő meg éppen ránk gondolt…
A „Várkempingezők” között örömmel ismertük fel dr. Fóris Eszter
barátunkat, aki elmondása szerint jó hangulatba, és a nomád élet minden
velejáróját vidáman viselve, mély beszélgetéseket is felvállalva, orvosi
minőségében is megfelelve ölelte keblére a kis csapatot.
.
Nagyításért kattintson a képre!
Mivel
a sok kiskirály miatt már elkopott számunkra a királyság, mint államforma,
érdemes feleleveníteni annak becsületes, és nemes tartalmát. Nem azért kell szeretnünk, mert király,
hanem azért kell királlyá lennie, mert szeretjük! Nagy a különbség.
Kiskunhalason
még nem értik.
Ezt sem.