A szenvedés titka

 

Sokáig azt hittem, hogy a szenvedés értelmetlen…

Aztán figyelemmel kísértem II. János Pál pápa életét, - főleg a merényletet követően - és hallottam, amint arról beszélt, hogy a szenvedés nem válik értelmetlenné, ha felajánljuk azt Krisztusnak! Akkor még nem értettem, de megjegyeztem, és sokat gondolkodtam rajta.

Könnyebb elhordozni a szenvedést, ha tudjuk, hogy mi vagyunk az okai, vagy okozói. Ha nem a saját hibánkból válunk szenvedő alannyá, akkor vagy mártíromkodunk, vagy megkeseredünk.  

Egyszer önhibámon kívül lett részem testi-lelki szenvedésben – megjegyzem, ilyenkor a lelki fájdalom sokkal mélyebb… Lévén idegenben, magányomban nem volt mit tenni, eszembe jutottak a pápa szavai… Imádságban felajánlottam szenvedésemet Jézus Krisztusnak… s kegyelméből csodás tapasztalással lettem gazdagabb... Nem a szenvedés, vagy a fájdalom múlt el, hanem mindez egy más dimenzióba került, mintha megszelídült volna. S helyébe teljes megnyugvás, hihetetlen békesség áradt szét bennem… boldog voltam. Valami nagyon fontosat értettem meg.

Aztán egyszer elmeséltem valaki előtt ezt az élményemet, és évek múlva hallottam vissza, hogy ez neki mennyit segített, és segít azóta is az életében…

 

Mindig azt kívánjuk az élettől, hogy csak egészség legyen! De lehet-e a betegségen is Isten áldása?

Mindenképpen. Aki Isten kezéből el tudja fogadni a jót és a rosszat egyaránt, annak áldás lehet az életében, még a betegség is. Még a beteg gyermek is. Láttam ilyen boldog családokat is.

Egy csoporttársamat évek óta ismertem már, ő volt a legvonzóbb személyiség az egész évfolyamban, szerintem, az egész intézményben. Mindenki igyekezett a közelébe férkőzni, mert túl azon, hogy jóképű volt és sármos, áradt belőle a bölcsesség, a békesség, a humor. Volt benne valami plusz. Aztán egyszer elmentünk szüleihez, és első útja huszonéves húgához vezetett a kisszobába, akinek a testvéri csóktól ragyogott az arca… Születésétől fogva ágyban fekvő, teljes ellátást igénylő betegsége volt. Csak a szűk család tudott vele kommunikálni. Egy szempillantásra megértettem vonzerejének titkát…

Kerényi atya mesélte, hogy fáradhatatlan volt a kórház misszió területén, mert véleménye szerint a beteg ember áll legközelebb az Istenhez. Ő a legmagányosabb. Ezért ha őt kitessékelték az ajtón, visszament az ablakon… A beteg ember fájdalmát, kiszolgáltatottságát senki sem értheti meg. Hiába állnak az ágya körül szerettei, ő akkor is egyedül van… Elkeseredésében egyedüli vigaszt, és erőt Isten adhat.

 

Akár szenvedünk, akár betegek vagyunk, vagy más próba elé állunk, a legfontosabb, hogy békességünk legyen, és az meg is maradjon!