Fekete humor

.

„Az egyenlő bánásmód azt jelenti, 

hogy ők is szeretnének verést kapni?”

G.
.
Anonim levélküldés: ITT!

Éljen Május 1.!

.

„Nem lehet az embereket munkával büntetni!” – hangzott el 2009. tavaszán, az ország első embere szájából. Nem kell hozzá különösebb pszichológiai ismeret, hogy belássuk, egyszerű elszólásról van szó…  

Nekünk, magyaroknak a munka nem büntetés… sosem volt az, mi szeretünk dolgozni. Ez hagyomány. Tapasztalatból tudjuk - nem azért mert így tanították -, hogy a munka nemesít. A munkának értelme és értéke van. Ami ettől eltér, annak nincs becsülete, az nem tisztességes - akkor sem, ha jogszerű! - és nem lehet példaértékű, tehát követésre sem méltó, sőt elvetendő. Minket a munka nélkülözése büntet!

Mi nem törekszünk önmegvalósításra, nem akarunk minden áron vezetni, karriert építeni, pozícióhoz jutni, vagyonosodni. Minket a hivatásunk tesz gazdaggá…

Szerezzük vissza közösen a munka tiszteletét!

.

(Eredeti bejegyzés ITT olvasható!)  . .

.

Anonim levélküldés: ITT!

Vallomás

Sok mindent bevallhatunk őszintén, de az még akkor sem ok arra, hogy azok a disznóságok megtörténjenek az otthonokban a gondozottakkal, amik megtörténnek. A gondozásért a családok fizetnek, nem keveset, s ha mindezt a tényt figyelmen kívül hagynánk, akkor sincs senkinek joga egy másik ember kiszolgáltatottságával visszaélni, s azt kénye-kedve szerint minősíteni, s aszerint ellátni, hogy saját magát megnyugtatja, annak esetleges debilségét megállapítva.

Az ilyen ember ne menjen szociális otthonba dolgozni, s ha már jelentkezik, kellene egy HOZZÁÉRTŐ személyzetisnek lennie, aki nem veszi fel. A folyamatos ellenőrzésekről meg nem is beszélve, amit szúrópróbaszerűen meg lehetne oldani, ha valakit is érdekelne, hogy igenis van alapja annak a sok panasznak, amik a gondozottaktól és hozzátartozóktól megfogalmazódnak.

Csak ebben az országban az emberség minden szinten kihalt, miért pont itt lenne.

Olvasónktól kaptuk. Köszönjük!

Anonim levélküldés: ITT!

Olvasói levelekből

Gyalázat! Gyalázat, amiről tudomást szerez az ember ezen a fórumon. Remélem, azért azok is olvassák ezt, akikről konkrétan szól. Csak azt tudom nekik üzenni, hogy szégyelljék magukat! S nagyon bánom már, hogy amikor komoly lépéseket tehettem volna, panasszal, feljelentéssel élhettem volna akkor az édesanyám elvesztése miatti nagy fájdalmamban, erre nem éreztem már elég erőt. Pedig meg kellett volna tenni. Bele kellett volna ebbe az undorító zavarosba keverni, hogy valami megmozduljon, hogy ország világ tudja meg, milyen emberekre bízzuk idős szüleinket. Legalább a konkrét, egyértelműen bizonyítható eseteket kellene napvilágra hozni. 

___________________________________________________

Látja, ezt lehet, kikérni, kiakadni, ezt még szabad. Minden elismerésem és tiszteletem az Öné, ha a nevezett témát így éli meg a mindennapokban. De ettől még sajnos a fórumon leírtak igazak, elkeseredett dolgozók és HOZZÁTARTOZÓK (!) írták meg azt, ami valójában történik. Ez nem kétség, ez nem mese, nem elferdítés, túlzás, túlérzékenység.

A nagy MAGYAR VALÓSÁG!!!

(Nem magyar, hanem magyarországi. De valóság! *A szerkesztő megjegyzése)

__________________________________________________

Az ember, amit megél, lát, szembesül, annak csak hihet, ha nem egy idióta. Nem a fizetésről van itt szó, hanem az emberségről, a tisztességről, szakmai hozzáértésről, segíteni akarásról, s ne keverjük a kettőt. Ha én egy rakás pénzt fizetek minden hónapban a hozzátartozómért, akkor elvárnám, hogy azt annak rendje és módja szerint ellássák, ne lopják el holmiját, s nyugodtan tudjam tenni a dolgomat, biztosra tudva, hogy jó kezekben van a magatehetetlen ember. De ez nem így van, nagyon jól beleláttam, nap, mint nap ebbe a szoc-otthonos életbe, mert a látogatást illetően, egy napot sem lehetett kihagyni a sok nemtörődöm nővér miatt.

_________________________________________________ 

Volt, akit azért helyeztek át, mert fekete ruhába járt dolgozni! Gyászolt, a főnővér nem nézte jó szemmel, szóvá tette. A dolgozó mosolygott, vállat rándított. Kinek, mi köze hozzá, hogy öltözik alapon. Ez elég ok volt az áthelyezésre. Valakinek kellet a hely?

__________________________________________________

Nekem, mint a szociális szférában dolgozónak nincs ötletem. Az én tapasztalatom szerint, ha megpróbálunk az ilyen esetekben fellépni, keményen megtorolják. Merthogy tőlük kapjuk a fizetést... Nagyon szomorú, de a megélhetésünk érdekében kénytelenek vagyunk szembe köpni magunkat. Nyugodtan mondhatom gyávák vagyunk. Csak egy példát mondok el a sok közül. KÖJÁL ellenőrzés: előre bejelentik mikor jönnek, sokszor még az osztályokra sem mennek be. Akkor hogyan ellenőriztek? Az irodában? Ott megállapították, hogy minden rendben van? Általában arra a napra, mikor az ellenőrzés jön, mindennek rendben kell lenni. Az már nem számít, hogy másnap már lepedő sincs az osztályon, a lakók a gumi védőhuzaton alszanak, hogy nincs takarójuk! Télen is csak egy vékony pléddel takaróznak, mert a paplant nem lehet odaadni, mert ha legközebb jönnek ellenőrizni, akkor nem lesz, amit a kirakatba tegyenek. 

________________________________________________

Hm, lehet, kár volt beleolvasnom az itt folyó beszélgetésbe. Nem vagyok szociális otthonban dolgozó, és nincs szükségem ilyen "ápolásra-gondozásra" sem.

Az itt olvasottak alapján nagyon remélem, soha nem is lesz.

Csodálkozunk, hogy vannak vezetők, akik lopják az állam vagyonát? 2008-ban alkottak csak törvényt a költségvetési szervek gazdálkodásáról (abban most már benne van a felelősségrevonás lehetősége is, kérdés, mikor kezdik el végre alkalmazni).

Vagy elképedünk, hogy hogyan képes egyik ember a másik emberi méltóságát ennyire semmibe venni? Hogy embertelen a bánásmód?

Megtörténtek ezek már a történelem folyamán, és akkor is csak utólag volt felháborodva láthatatlanul, személytelenül a többség. 

Anonim levélküldés: ITT!

Anonim levelek

Meghalt az Édesanyám az Otthonban. Minden nap vele voltam, s minden nap szóvá tettem a nővéreknek az éppen aktuális hiányosságokat. Meg tudtak volna ölni a szemükkel. Megkérdeztem tőlük, mit szólnának ahhoz, ha az ő édesanyjukkal bánnának így. Nem volt olyan nap, hogy valamin ne kellett volna felháborodni. Majd módszert változtattam, mert a legfontosabb az volt, hogy az Anyu emberhez méltóan élje az utolsó hónapokat. Itt jöttek a kedveskedések a nővérek felé, pénz és ajándék formájában. A főnővér egy mézes-mázos nő; volt, mindig mindent megígért, hogy jobban odafigyelnek, de akkor is elmaradt az étel, akkor is kint felejtették a folyosón, akkor is a szalámis kenyér került elé a tejbegríz helyett, holott mindenki tudta, hogy nem tud már nyelni, sőt volt, hogy elfelejtettek ebédet adni neki. Nekem az volt a szerencsém a szerencsétlenségben, hogy minden nap vele tudtam lenni ezekben a nagyon kiszolgáltatott időkben, s pótoltam este azt, ami napközben elmaradt.

Rengeteg esetet meséltek a lakók a lenyúlásokról, s én magam is sok mindent megtapasztaltam a két szememmel, s a saját esetünket illetően is. Annyi empátia nem volt ezekben az emberekben, hogy különbséget tudjanak, és akarjanak tenni azok között a lakók között, akiknek az állapotuk stagnált, s akiké napról napra rohamosan romlott, tehát egyre több odafigyelésre, segítségre szorultak. Mélységes fájdalomban éltem meg minden napot, s akkor még úgy gondoltam, hogy édesanyám halála után, ha összeszedem magamat, le fogom írni a legaprólékosabb részletekig a Polgármesteri Hivatal illetékes Főosztályának, hogy milyen mélységesen csalódtam ennek a nem középszerű otthonnak az alkalmazottaiban. A napi munkájukban, tetteikben, empátiakészségükben (ha van egyáltalán), s abban, hogy ezeket az embereket senki nem ellenőrzi, képezi, nincsenek felelősök amikor felhívja a hozzátartozó a figyelmüket bármire, ami nem helyénvaló. Látszatra megállapítható volt, hogy nem hozzáértő, a szakmával beszélő viszonyba lévő alkalmazottak is dolgoztak. A lopásokról, átverésekről nem is beszélek.

Nem írtam le, s örökre bennem marad az a sok fájdalom, amelyhez a nővérek is hozzájárultak elég keményen. Nem csak addig kell jópofizni a gondozottal, amíg egészséges, s tulajdonképpen nincs rá semmi gond, mert ellátja magát, hanem akkor kellene odatenniük magukat, amikor látják, hogy beindult egy vissza nem fordítható folyamat, amely nagyon fájdalmas. Nem tudok nekik mást kívánni, mint azt, hogy majd legyenek egyszer ilyen kiszolgáltatottak, ahol hasonló kaliberű gondozók, hasonlóan bánnak velük. Ez a minimum, amit megérdemelnek. A bérről pedig annyit, hogy ha több fizetést kapnának, akkor is lopnának, akkor is tartanák a markukat, mert itt a szituáció adja a lehetőséget, s aki olyan… 

__________________________________________________ 

Ahol én dolgozom, ott is így van! Az igazgató asszony lopja a legtöbbet. Még arra is képes, hogy este visszamenjen az intézetbe, ha fogára való vacsora van. A konyhán addigra becsomagolják az egész családjának a kaját! Sajnos az alapanyagokat, (hús, olaj, liszt fűszerek stb.) is onnan viszi. A kötelező nassolni való töredéke jut el az osztályokra. Aztán van, amikor a lakók még teát sem kapnak, mondván, hogy nincs! Az ápolókat teljesen terrorizálja, megalázza! Az egyik főnővér ellen vádemelés van folyamatban, és nem függesztette fel, mert a kedvence! A lakók új ruháit ellopják, aztán ha elhasználták, visszaviszik a leltár miatt! Ez az egész undorító dolog, és az ilyen "emberek" miatt általánosítanak! Szerencsére nem mindenki ilyen, bár aki nem áll be a sorba azt kinyírják! Aztán ami nekem probléma, hiába jelezzük, ha baj van, nem igazán törődnek vele. Az orvos sokszor meg sem nézi, azt sem tudja kiről van szó. Ha erőszakos vagyok, azt mondják nem az én kompetenciám! Tényleg akkor miért vagyok ott? Az, rám is tartozik, ha egy lakó nem eszik, nem iszik. Ha nem teszek semmit kiszárad, és akkor én leszek a hibás! Mert engem fognak tönkre tenni, nem számít, hogy naponta leírom a problémát, akkor is megoldják, hogy ne ők legyenek a hibásak! Nekem nagyon rossz tapasztalataim vannak, sajnos, olyat is láttam, amikor kollega megütött egy demens beteget! Akkor elszakadt a cérnám, és botrányt csináltam. Az eredmény? Azt mondták, rosszindulatú vagyok, nem szeretem azt a kollegát. Pedig ez nem erről szól, azok az emberek, ledolgozták az életüket, felneveltek pár gyereket, és most amikor már nem egészen tudják mi folyik körülöttük, a mi dolgunk az lenne, hogy szeretettel ápoljuk őket. Nem érdemlik meg az ilyen megaláztatást. 

Anonim levélküldés: ITT!

Ma itt, holnap ott...

Az áthelyezés, mint büntetés...

Minden osztály egy kisebb közösség, ahol a lakók és egymás ismerete elengedhetetlen a munkavégzés szempontjából. Megismerik, megszokják a kollégákat, a munkát, a lakókat… A betegeknek egyébként is az állandóság ad biztonságot.

Mert minden munkahelyváltás, egy újabb stressz. Még akkor is, ha jobban jár az ember. Új munkahelyen meg van az esélye annak, hogy jóra fordul valami… Más vezetés, más szemlélet, más feltételek, megbecsülés (anyagi, erkölcsi), támogatás, segítség, stb… De itt, ilyenről szó sincs. Minden marad a régiben, mégis minden változik. Más a munka, más hozzáállást, más szakértelmet igényel. Új vezető, új munkatársak, új betegek (más profillal), más teendők, más típusú gondozás, terhelés. Ráadásul a régi kollégákkal való összetalálkozást, beszélgetést a vezetés nehezményezi, rosszallóan megszólja.

Lehetne ezt humánusan is kezelni, s megkérdezni a dolgozót, a közösséget, hogy mit szeretne, elfogadná-e a javaslatot? Szükség lenne valakire az egyik osztályon, van-e aki szívesen vállalná?

Nem utasításra, hogy: „holnap már ott kezdesz!” Miért, meddig? Senki nem meri megkérdezni, senki sem tájékoztatja erről!

Nem kellene változtatni végre a hozzáálláson, és azt is tekintetbe venni, hogy mi jó a betegnek, a munkavállalónak, a közösségnek, és így együttesen az egész intézménynek?

 

Ha valaki jól érzi magát, zavarja azokat, akik rosszul érzik magukat a bőrükbe.

 

Embereket arra biztatnak, ha jót akar, nehogy elárulja magát, hogy szeret ott dolgozni, mert majd áthelyezik!? Sőt, azt tanácsolják neki, hogy inkább panaszkodjon időnként! Nem tudja a vezetés, ha az emberek jól érzik magukat, akkor jobban is teljesítenek? Jó hatással lesznek a betegekre, és a közhangulatra!?

Eszembe jut egy eset, amikor egy rehabilitációs otthonban dolgoztam. Egy bántalmazott állami gondozott fiú, gyakran kiprovokálta a balhét. Amikor mindenkit összeugrasztott, akkor mosolyogva hátradőlt, és elégedetten nézte, mi történik, mint a színházban. Ez ismerős pálya volt a számára… Végre otthon érezte magát… Így működött. Szomorú. Akkor kezdett el változni, amikor rájött, hogy nem kell szerepet játszania, nem kell ragaszkodnia korábbi státuszához, s nem kell félnie többé.

Remélem, itt nem erről van szó, mert ha igen, akkor ez azonnali beavatkozást, és segítséget igényel!

 

Anonim levélküldés: ITT!

Emberismeret II.

Sokan nem jól ismerik meg az embereket, mert társaikkal többnyire hivatásukon keresztül kerülnek kapcsolatba, mint egy tudós, vagy orvos, vagy lelkész… Nekik nehéz az emberek valós arcát megismerni, mert hozzájuk mindenki a társadalmi ranglétrán elfoglalt helyük alapján közeledik. De azért nem reménytelen… Sokat elárul, ha megnézik, milyen a viszonya, például az elesettekhez…

 

Anonim levélküldés: ITT!