Bekerült egy új beteg, az
intézményünkbe. Nem ismeri még a járást, a szokásokat, próbál beilleszkedni…
Szomorú, mert nem lehet otthon a szeretteivel. Igyekszik, bár nehezére esik…
figyel, hogy minél hamarabb tudjon alkalmazkodni, elsajátítani a szigorú
napirendet, házirendet… Nem könnyítik meg a dolgát a kiváltságos betegek,
ugyanakkor ő sem akar mindent ráhagyni másokra… Így aztán, hamar konfliktusba
keveredik… először csak a lakótársaival, majd egyik ápoló erős, fájdalmas ütést mér a lapockái közé, mintegy
nyomatékosításképpen.
Megdöbbent, megrémült… Tanácsot
jött kérni tőlem, és lakótársaitól, hogy mit tegyen? Szóljon a főnővérkének,
vagy az ápoló úrnak? Az ápolót nem tudta megnevezni, de megismeri, ha
legközelebb látja. Elmondtam, hogy ilyet senki sem tehet, mert senki nem
emelhet kezet a másik emberre.
Többen, többféle hasznos tanáccsal
láttuk el, s a döntést rábíztuk. Megegyeztünk, bárhogy dönt, az ő döntése lesz
a lehető legjobb.
Története hallatán egyik társa
sem lepődött meg, de mindenki azt tanácsolta, hogy kerülje el az illetőt!
Bár sikerült lepleznem
megdöbbenésemet és felháborodásomat, most mégis hadd adjak ennek hangot.
Igaz, nem voltam ott, s azt sem tudom, hogy valóban elmondása szerint
történt e az eset, de azt tudom, hogy félelem, és fájdalom tükröződött az
arcán.
Ha bárki magára ismerne a bántalmazó
személyében, a fenti, vagy egy másik eset kapcsán, sürgősen kérjen segítséget!
Ha nem képes erre, akkor hagyja el önként a pályát, amíg nem késő.
Az is lehet, hogy az ápoló nem is
tud róla, nem is emlékszik az ütésre… mivel azt jogos hátba veregetésként
könyvelte el. Vagy csak így látta, így
tanulta, így szokta meg: itt egy tasli,
ott egy hátba verés, amott egy fenéken billentés… A szokás hatalma.
Nem volt még elég? Minden szem ránk
szegeződik, és mi még mindig megengedjük magunknak a megengedhetetlent.
Elég legyen!
Másokat idézve: „Legyen már
végre, vége!”
Anonim levélküldés: ITT! Bővülő dokumentumtárunk ITT!
www.pszicho.net
