Minap levelet kaptam, melyben - többek között - elnézést kért tőlem egy volt kollégám(!?). Kérte, hogy ne haragudjak (!?), de ő már jobban érzi magát a munkahelyén… Az a hihetetlen nagy terror, ami a S-Sz-K irányítása alatt volt, mintha enyhülni látszana… Lehet, hogy csak a közeljövőtől várható változás miatt fogták vissza magukat, de mindegy… Addig is lehet szusszanni, erőt gyűjteni*.
Igaz, továbbra sem bízik senki senkiben, továbbra sem beszél senki senkivel… Arról, hogy jól érezzék magukat a munkahelyen, arról ugyan szó sincs, de nekik már ez is könnyebbség…
Megértem. A legmesszebbmenőkig…
Elgondolkoztam… Miért is haragudnék, hiszen a munkám során az egyik célom az volt, hogy a terror megszűnjön… Végleg… Velem, vagy nélkülem, mindegy, fő, hogy a cél – töredékét bár, de – sikerült elérni… Még ha időlegesen is. Ő is érzi, hogy ez még nem igazi változás… Akkor, miért lehet lelkiismeretfurdalása? Mert neki van munkája, nekem meg nincs? Mert mások nem álltak ki az igazság mellett, ellenben sétáltak a betegverőkért a gyanúsított vezetők oldalán? Meglehet…
Emberek ártatlanul, ítélet nélkül vannak bebörtönözve, ahol évekig testi, lelki kínokkal gyötrik őket… S ha a mindennapos gyötrelem megszűnik, meg is könnyebbülnek… Igaz, továbbra is börtönben vannak, de most már nem kínozzák őket naponta… S ezért még hálásak is…
A rab(szolga), aki éhbérért keményen dolgozik, örülhet… Nem lázad már, belül sem… Nem is mer vágyakozni szabadságra, beletörődik sorsába…
És észre sem veszi, hogy ez az abnormális folyamat, valójában mennyire természetellenes…
Hiszen éppen ez volt a céljuk.
Nem kell megelégedni ezzel! Mert csak az igazság szabadít fel… Az önbecsapás sehova se vezet…
Szükség van igazi örömre és igazi szabadságra. Ezek az érzések, erők azonban csak belülről fakadhatnak, és ha így van, többé senki sem irányíthat, senki sem uralhat bennünket…
Még ők sem.
Igaz, továbbra sem bízik senki senkiben, továbbra sem beszél senki senkivel… Arról, hogy jól érezzék magukat a munkahelyen, arról ugyan szó sincs, de nekik már ez is könnyebbség…
Megértem. A legmesszebbmenőkig…
Elgondolkoztam… Miért is haragudnék, hiszen a munkám során az egyik célom az volt, hogy a terror megszűnjön… Végleg… Velem, vagy nélkülem, mindegy, fő, hogy a cél – töredékét bár, de – sikerült elérni… Még ha időlegesen is. Ő is érzi, hogy ez még nem igazi változás… Akkor, miért lehet lelkiismeretfurdalása? Mert neki van munkája, nekem meg nincs? Mert mások nem álltak ki az igazság mellett, ellenben sétáltak a betegverőkért a gyanúsított vezetők oldalán? Meglehet…
Emberek ártatlanul, ítélet nélkül vannak bebörtönözve, ahol évekig testi, lelki kínokkal gyötrik őket… S ha a mindennapos gyötrelem megszűnik, meg is könnyebbülnek… Igaz, továbbra is börtönben vannak, de most már nem kínozzák őket naponta… S ezért még hálásak is…
A rab(szolga), aki éhbérért keményen dolgozik, örülhet… Nem lázad már, belül sem… Nem is mer vágyakozni szabadságra, beletörődik sorsába…
És észre sem veszi, hogy ez az abnormális folyamat, valójában mennyire természetellenes…
Hiszen éppen ez volt a céljuk.
Nem kell megelégedni ezzel! Mert csak az igazság szabadít fel… Az önbecsapás sehova se vezet…
Szükség van igazi örömre és igazi szabadságra. Ezek az érzések, erők azonban csak belülről fakadhatnak, és ha így van, többé senki sem irányíthat, senki sem uralhat bennünket…
Még ők sem.
*A szerk.
