Szociális kontárság

Előzmény: Szociális szakvizsga margójára I-IV.
 

Hova is tart a mi hivatásunk?

Az első nonszensz amire visszaemlékszem az volt, amikor az íróasztalnál ülők kitalálták, hogy össze kell mosni a hatósági és a segítő szakmát… Érthető, hiszen többségük hatósági munkát végzett korábban… Ennek első intézményesített változata volt a gyermekjóléti szolgálat, mely a veszélyeztetett gyerekek számára lenne hivatott segítséget nyújtani, a gyámhatósággal együttműködve, annak utasításait is kötelezően végrehajtva, fenyegetve a gyermeket és családját súlyosabb intézkedés foganatosításával, folyamatos ellenőrzés és „gondozás” mellett…  Valószínű ez a mentalitás a pártfogói szolgálatból nőtte ki magát… A szakma hangos tiltakozását, már akkor is elnémították…

Egy hatósági identitással rendelkező intézmény (segítő szolgálat) vezetőjének nem okozott gondot ama botrányos utasítás kiadása egy utcai szociális munkás kollégájának, hogy szirénás rendőrautóval, egyenruhás rendőrökkel együtt rendszeresen járják végig a presszókat, iskolakerülő diákokat kutatva… Ez még, tizenpár évvel ezelőtt skandalum volt… (Nekem ma is az.)

Emlékeznek még, amikor ombudsmani javaslatra – egyéb szakmai módszerek megváltoztatásának átgondolása nélkül - levetették a pszichiátriai otthonok ablakairól a rácsokat… Meg is lett az eredménye… évente több öngyilkosság, melynek többsége halállal zárult… Pedig egy ombudsmani javaslat, az csak egy ajánlás…

Manapság pedig, látjuk a híradóban a Máltai Szeretetszolgálat vezetőjét a belügyminiszterrel karöltve nyit meg egy új hajléktalan szállót, ahol külön szoba áll majd a rendőrség rendelkezésére! ??? Kíváncsi lennék mi lesz az ajtóra írva… javasolnám az „Interjúszoba” feliratot (szakmai minimum előírás)… Milyen abszurd… Ilyen még az intézményünkbe sincs… Legyen inkább „Vallató”…

Szociális munkást börtönnel fenyegetnek, mert képviseli a klienseit az etikai kódex értelmében!? Az ember esze megáll… Hát nincs ott egy szakember, aki azt mondaná: Ácsi… ez egy másik szakma, sőt egy másik hivatás!

2006-ban kötelezővé tették a szociális szakvizsga letételét a szociális intézmény vezetőinek, amit a továbbiakban  feltételül szabtak… Annak is előírták a szakvizsgázást, aki ilyen irányú gyakorlatot szerzett és felsőfokú tanulmányokat folytatott… Ellenben bárki, bármilyen szakmai képesítéssel megszerezhette, ha letette előtte a szociális alapvizsgát… Persze mondanom se kell, nem kevés pénzért… Igaz, többségükben nem is a saját pénzükből… Így aztán az a fura helyzet állt elő, hogy olyan ember szerezhet jogosítványt  közpénzből, szociális intézmény vezetéséhez, aki soha nem dolgozott a szakmában, és soha nem volt segítő kapcsolatban egyetlen klienssel sem. Ezzel megtették az első lépést ahhoz, hogy a szakmai szempontokat megelőzzék az „egyéb” szempontok…

S ha valaki nyomon követte az intézményvezetői pályáztatás feltételeit, akkor láthatja, hogy a helyzet tovább romlott… A korábbi feltétel – szociális szakvizsga megléte – kiskapuval megkerülhető… Már csak előnyt jelent… De ez még nem elég… A pályáztatás feltételeként állítandó „szociális ellátás területén minimum 5 év szakmai gyakorlatot szerzett felsőfokú végzettséget igénylő munkakör betöltésével” kitétel is felhígult, nem szakirányú  - gyermekvédelem, egészségügyi ellátás, közoktatás – társszakmák beemelésével, ami teljességgel indokolatlan és érthetetlen… Nemcsak az intézmény típusa, szakmai feladatok ellátása, azok törvényi háttere különbözik (szociális, gyermekvédelmi, egészségügyi, oktatási törvények), hanem a szakemberek, a kliensek, és a munkavégzés jellege is. A közszolgáltatást végző más-más végzettségű szakemberek szakmai identitása is lényeges eltérést mutat: segítő, gondoskodó, ápoló-gyógyító, oktató-nevelő… Az intézmények felépítése, szerkezete, szemlélete is eltérő (hierarchikus, demokratikus). Erről már korábban is írtam, lásd: ITT! és ITT! Nincs viszont továbbra sem szakmai, mentális és vezetői alkalmassági vizsgálat, sem vezetői gyakorlat, mint feltétel…

S ha ehhez hozzávesszük politikusaink elharapózott lekezelő, arrogáns nyilatkozatait, akkor feltevésünket nemcsak megerősítik, hanem további komoly aggodalomra adnak okot… például arról, hogy „mindenki annyit ér, amennyi pénze van” (Lázár), meg arról, hogy „az adórendszer nem szociális intézmény” (Navracsics), vagy a foglalkoztatáspolitikával kapcsolatban értesültünk arról, hogy  a „47 ezer forint mégis csak több, mint a 28 ezer forint” (Orbán - helyesen 22.800!), sőt ebből az összegből „47 ezer forintból nagyon jól meg lehet ma Magyarországon élni, megnyugtatóan, kiszámíthatóan.” (Matolcsy György, Zsiga Marcell).

Az írás elején feltett kérdésre ti. „hova is tart a mi hivatásunk?”, az önök többsége is tudja a választ, de azért én is elmondom… Oda, ahova a többi szakma és hivatás… a süllyesztőbe…

Itt az ideje megálljt parancsolni!

Eddig tartana a bejegyzésem, de egy kedves ismerősöm azzal kritizált meg valakit, hogy csak riadalmat kelt, de nem mutat kiutat, reményt… Nos, megpróbálom…

Igaz, vannak elvétve olyanok, - mint Miletics Marcell - akik szembemenve az értéktelenítő folyamatoknak, nap mint nap megküzdenek mások életben maradásáért… Megnyerő, hiteles és szuggesztív egyéniségének és magas szakmai tudásának köszönhetően sikerült bevonnia ebbe az áldozatos munkába – a híradások tanulsága szerint - még professzorát is…

Remélem, hamarosan döntéshozói pozícióba is bevonják őket, és a hozzá hasonló szakembereket, s végre helyes mederbe sikerül terelni a szociális szakmát is.

Levélküldés: ITT!                   Az utolsó döfés: ITT!

"Mert megérdemeltem!"            Facebook            "A Vincze konklúzió": ITT!

NEM CSAK "ÉSZ OSZTÁS"

Nem állítom, hogy kötelező, de (szerintem) elvárható, hogy valaki tevőlegesen is fellépjen mindazon visszásságok ellen, amiket tapasztal. Tudom, sokszor "piszkálom" a csak névtelenül hozzászólókat, a ténylegesen nem cselekvőket, hogy ne hallgassanak, de higgye el mindenki, hogy van értelme, még ha rövid távon kockázatosnak is tűnik! Annak bizonyságául, hogy én nem csak másoknak "osztom az észt", hanem teszek is valamit:

 http://www.baon.hu/bacs-kiskun/kek-hirek-bulvar/tovabbkepzes-helyett-wellness-429045

Csak együtt, közösen összefogva és fellépve lehet eredményt elérni, vagy legalább segítőileg melléállni pl. Erzsike mellé, mert egyedül harcolnia (különösen mások igazáért) nagyon nehéz és egyébként is megérdemelné a tevőleges támogatást. (és most itt nem "szimpátia tüntetésre gondolok, hanem pl. információkra, szükség esetén tanúskodásra) Nem elég csak itt elítélni névtelenül azon munkatársakat, akik aláírásukkal igazolták azt, hogy ő összeférhetetlen lenne, tenni és lépni kell ellenük, hogy a jövőben ilyesmi soha többé ne fordulhasson elő!

Búcsúzzunk csendben kollégánktól, Lacitól

Levélküldés: ITT!                   Az utolsó döfés: ITT!

"Mert megérdemeltem!"            Facebook            "A Vincze konklúzió": ITT!

ANONIM üzenet érkezett – 2012.02.19. 17:03

Az anonim levél tartalma a következő: „Részvétem az öngyilkos ember családtagjainak, így név nélkül, mert én is félek. Kiskunhalason sokan félnek. Ebben a városban terjeng a bűn szaga. A maffia, az önkény terrorban tartja az embereket. Remélem, hogy öngyilkossága előtt az ápolónak volt még ereje leírni egy búcsúlevélben, mi is történt az Intézetben. És hogy ezt a búcsúlevelet nem viszi el holnap, vagy ma a rendőrség egy házkutatás során. Most aludjanak rosszul a bűnösök!

Reménykedjünk, hogy a többi becsületes ápoló nem követi a halálba, hanem kihívják a sajtót Budapestről, és kitálalnak! Csak a sajtó adhat védelmet! Két ember kell, aki egyformán beszél a sajtó előtt, nyilvánosan, de jobb volna három. És akkor a bűnös vezetők megbuknak! Nem lehet az igazságszolgáltatásban bízni, csak a budapesti sajtóorgánum tudja megvédeni a kitálalókat. Egy kis szervezés kell, mobiltelefonok használata nélkül. A sajtót utcai telefonról kell hívni, vagy egy biztosan le nem hallgatott telefonról. Nem kell tovább tűrni, nem kell várni, míg mindenki megbolondul, akinek van egy kis lelkiismerete. Nem kell több öngyilkos! Már a fél világ figyeli ezt a blogot, meg van alapozva a nemzetközi közfigyelem! Csak egy szikra kell, és 2-3 ember bátor kiállása! És megtörténik, aminek már több mint 2 éve meg kellett volna történnie: rendes kivizsgálás, a felelősök menesztése. Új hozzáértő, tisztességes vezetés kinevezése.”

Levélküldés: ITT!                   Az utolsó döfés: ITT!

"Mert megérdemeltem!"            Facebook            "A Vincze konklúzió": ITT!

Újabb öngyilkosságba hajszolt kolléga?

 

Mindannyiunkat mélyen megrendített a hír, hogy tegnapelőtt öngyilkosságot követett el B. László ápoló kollégánk… Együttérzünk szeretteivel, családjával…

Nehezen lehet szavakat találni…

Aztán az eszünkbe jut a másik két kolléga, akik szintén az öngyilkosságba látták a kivezető utat… László volt a harmadik munkatárs, aki az intézményi terror tragikus áldozatává vált… Az érzékenyek elmennek, a névtelen terroristák pedig maradnak.

Az intézményi botrány kirobbanásakor, két nővér feljelentést tett az ügyészségen és az országos médiumokhoz fordultak, mivel a – szolgálati út betartása mellett megtett – panaszukkal érdemben nem foglalkoztak.

Akkor még úgy tudták, hogy többek között B. László is csatlakozni fog hozzájuk, de az utolsó pillanatban visszakoztak.

Pár hónap múlva, amikor már a rendőrségi meghallgatások folytak, találkoztam vele a kórházban… A szíve rendetlenkedett. Tudtomra adta, hogy tudja, hogy a blog miatt én sem vagyok könnyű helyzetben… Majd hozzátette, - bár nem kérdeztem – nem tehette meg, hogy tanúskodjon… Pontosan tudtam mire gondol… Megértettem, bár nem értettem vele egyet.

Elmondta még, mióta kiderült a munkahelyén, hogy kollégái ellen – helyesebben a betegek mellett – akart tanúskodni, állandóan zaklatják, bántják a kollégák, a főnökei… Kérte, hogy helyezzék át másik osztályra, de nem tették… Meggyőződése, hogy szándékosan ártanak neki… Engem nem kellett erről meggyőznie, hiszen sok-sok hasonló panasz érkezett hozzám a kollégáktól… Lásd: ITT! és ITT! 

Megfenyegették kirúgással, vagy őt is zsarolhatóvá tették? Nem tudhatjuk… Csak azt tudjuk, hogy így működnek a lélek nélküliek… Betegesen élvezik, ha valakit gyötörhetnek.

Később hallottam, hogy átkerült a 7. osztályól az időseket gondozó, férfi-ápolási osztályra… Örültem neki, gondoltam fellélegezhet… Reméltem ezt, annak  ellenére, hogy korábbi kollégái közül néhány követte…

Ismerem a rendszert, kívülről, belülről… Félhettek tőle, hiszen sosem tudni: hátha a lelkiismerete nem bírja tovább és mégis kitálal… Mert neki volt lelkiismerete…

Munkahelyi környezetének segítenie kellett volna őt, hiszen vívódása közismert volt… Nálunk azonban ez nem volt szokás… aki segítségre szorult, abba inkább még egyet belerúgtak, vagy rúgattak… Ha valakit kipécéztek maguknak, az mellé nem mert szinte senki odaállni. Ha mégis, - még ha csak gondolatban támogatta is - nem maradt megtorlatlanul… Arról, hogy a dolgozók egészségi állapota az intézményi terror miatt veszélyben van, én magam tájékoztattam Bányai Gábor elnök urat, először levélben, majd személyesen… ITT!

Segítség nem érkezett, csak újabb retorzió…

Aztán hallottam, hogy őt is fegyelmi eljárás alá vonták többedmagával, mondván, hogy veri a betegeket… (Sosem verte!) Aztán ki is derült, hogy mégsem verte… Akkor azt állították, hogy elcsattant egy pofon… amit, sehogy sem sikerült bebizonyítani… Mindegy, végül is már meghurcolták… Az ellenkezőjét meg már úgyse hallja meg senki… Osztályos foglalkoztatóként elmondhatom, hogy mindig lehetett rá számítani, segítőkész és figyelmes volt mindenkivel.

Úgy hírlik, hogy a fegyelmi eljárás – egy volt ügyész vezetésével -, inkább az inkvizícióra hasonlított: kihallgatás, vallatás, vádaskodás… Őket bezzeg nem illette meg az ártatlanság vélelme… sem.

Kevesen háborodtak föl az eljáráson, mert mégsem háboroghat az ember naponta, mindenen… Meg aztán már háborogni sincs ereje… Örül, ha egy nap megússza, és kimarad a (le)osztásból… Reménykedik, hogy vele ez sosem történhet meg… Aztán persze csalódás éri…

De a rettegés nem múlik, mert újra be kell menni… Marad hát a gyógyszer - ahogy megírták sokan -, s az érdektelenség, az apátia… Nekik az Ember az nem számít… Mert az ember, csak az embereknek számít…

Továbbra sincs segítség… Van már ugyan lelkészigazgató, meg magát kereszténynek valló megyei elnök úr… Csak hiányzik a Lélek, a keresztyéni lelkület, a humánum, s az igazságosság.

Az emberteleneket nem mentheti fel senki és semmi… még az sem, ha pénzért, pozícióért zsarolhatóvá váltak, hagyták magukat megzsarolni, vagy a kezük meg van kötve, „netán” utasításra cselekszenek…

Az üldözöttek halálba menekülésével nem érthetünk egyet. Ismerős ugyan az a gondolat, hogy a halál egyfajta megváltás lehet az állandó gyötrelmek közepette, én mégis azt mondom, hogy nem szabad föladni… Juszt se… Ne örvendeztessük meg a gonoszt... 

Egyébként pedig honnan tudnánk meg, mi volt Isten terve az életünkkel? Mert senki sem születik hiába... És senki sem él hiába, mégha előbb is távozik el közülünk...

Levélküldés: ITT!                   Az utolsó döfés: ITT!

"Mert megérdemeltem!"            Facebook            "A Vincze konklúzió": ITT!

KÖNNYŰ MÁSÉVAL VERNI A CSALÁNT!

Nem tudok és nem is akarok szó nélkül elmenni az ezen blogon az enyémhez (detonator blog) hasonlóan tapasztalható jelenségek mellett, amik miatt én előbb egy ideig szüneteltettem a bejegyzéseim közzétételét, majd azokat folytatva kizártam a megjegyzésírások lehetőségét.

Hosszú hónapok teltek el a blogok megnyitását követően, de a mi oldalunkon még mindig csak ott tartunk, hogy csupán névtelenül osztják számosan az észt, hogy mit is kellene tennünk és hasonlóak, miközben magát, személyét közülük senki sem vállalja.

Az egyik hozzászóló azt írja: "Ügyvédet kellene fogadni, nem is a megyéből, hanem máshonnan!" Kinek a költségén? A másik hozzászóló meg azt, hogy: "Fel kell jelenteni!" Osztják ám a névtelenek azt észt, pedig nem tudok arról, hogy nekik bárki és bármi is tiltaná azt, hogy maguk is lépjenek, pl. maguk tegyék meg a másnak javasolt feljelentést!

De ugyanúgy nem tudok arról sem, hogy miközben ellenünk, a blogokat üzemeltetők ellen számos eljárás indult a velünk szembeni feljelentések miatt, aközben lett volna akár csak egyetlen önmagát vállaló is, aki odaállt volna pl. az Erzsike elé, hogy: " itt vagyok, mit tudok segíteni?!"

Nem kellene sok mellettünk kiálló ahhoz, hogy a minket feljelentgetők meggondolják magukat, elgondolkozzanak azon, hogy érdemes-e, de így bátran és nyugodtan teszik a feljelentéseket, mert tudják, hogy ezen az oldalon nincs segítség, egymásért összefogás, csak náluk működik a véd- és dacszövetség.

Ugyanígy meglepődve olvastam a blog egyik cikkéhez "írt" megjegyzést. Kedves István! Ha már a blogomban megjelentett írásomat saját megjegyzéseként itt, ebben a blogban közzéteszi , illene legalább utalnia rá, hogy az honnan és kitől is származik, nem? különösen, hogy anélkül még értelmetlen is egy kicsit. (nem csak Smidt "Plagibá"-ra vonatkoznak azok a bizonyos bizonyos szabályok, nem is beszélve az illemről és etikáról!)

Talán egy kicsit jobban magukba kellene nézni a megjegyzésíróknak, talán egy kicsit jobban és határozottabban kiállni Erzsikéék mellett, nem csak azért, mert nagy segítség lenne az számukra, de egyben azért a tisztesség okából is, amit épp annyira hiányolnak a másik oldal tagjai részéről, mert szerintem ez így nem tisztességes!

Erzsike sem a saját egyéni érdekét nézte, amikor tette és teszi mindezeket, mégis az ez miatti kényszerű hadakozásában magára marad, senki sem áll mellé magát, önnön személyét és véleményét vállalva segítő tanúként. Vagy ha erre abból a sokszor emlegetett tisztességből mégse "fussa", akkor legalább ne ossza már az illető az észt, hogy mit és hogyan kellene másoknak csinálnia, miközben maga meg csak kussolva meglapul!

Ebben az országban mindig is nagy "divat" volt az ablakon keresztül bámészkodva nézni a deportáltak vonulását és hasonlóakat, de mára már 2012 évet írunk és semmi sem változna? Névtelenül osztjátok az észt másoknak, tanácsokat adva, közben persze csak a háttérben megbújva?

Már nem elég a csak csendes egyetértő hallgatás, a "bátor" névtelen csatlakozó megjegyzés, hanem tettekre, kiállásra, egymás tényleges támogatására lenne szükség! (Detonator azaz Dr.Domokos Győző)

MI LETT VELETEK EMBEREK? HOVÁ TŰNT MÁRA A TISZTESSÉG ÉS AZ ÖNBECSÜLÉS BELŐLETEK?

Szociális helyzetjelentés, avagy segítőből kliens?

 

Nehezen vettem rá magam, hogy a munkaügyi központba menjek, mert nem éreztem magam munkanélkülinek… Sosem voltam munka nélkül, akkor sem, ha nem dolgoztam… Mivel azonban nagy úr a muszáj (TB ellátás), hát rávettem magam…

Három alkalommal kellett mennem, a negyedik a megszüntetés volt… Manapság, három hónap segélyt érdemlünk 11 év közalkalmazotti munkaviszony után (is)…

Közben több pályázatot nyújtottam be állásra, többek között a volt munkahelyemre, intézményvezetőnek. Mivel azonban a - blogon feltárt visszaélések miatt - többször, világosan is tudtomra adták, illetve adatták, hogy nem fogok munkát kapni nemcsak a városban, de még a régióban sem, nem lepett meg az elutasítás. Szerencsére ezek a dolgok sosem okoznak csalódást, vagy kudarcot nekem. Megteszem, amit meg kell tennem, aztán kívülállóként szemlélődve konstatálom az eseményeket…

No, nem vártam a munkaügyi központba se nagy nyüzsgést, vagy kiemelt figyelmet, de azt gondoltam, hogy legalább „álcából” megkérdezik: Talált munkát?, Keresett munkát?, Tudunk segíteni?, vagy „Lenne itt valami, nem érdekli?” stb… De nem, soha egy szót sem szóltak, illetve kérdeztek… Bemegyek, köszönök, visszaköszönnek, odaadom a kiskönyvet, belenéznek a számítógépbe, beírják a következő dátumot, kezembe adják, viszontlátásra… Ennyi, mind a három alkalommal…

Emlékszem, amikor két-három éve egy ismerősöm helyett kellett intéznem a papírjait, mert hétvégén már kezdenie kellett az új helyén, be kellett írnom hét-nyolc munkahelyet a kilépési papírjára, hogy milyen munkahelyekre közvetítették ki, illetve milyen munkahelyeket keresett föl állásügyben… cég neve, címe, ajánlott munkakör, időpont, és ha jól emlékszem az elutasítás okát is rá kellett írnom! Mindezt, azt ajtón kívül ügyintézve, cetlivel a kezembe, az én telefonköltségemen… Visszaadva a kitöltött nyomtatványt, sikerült megkapnom az iratait, az immár sikeresnek mondható szolgáltatótól… végül is pár hónap alatt sok munkahelyre kiközvetítették, amit végül siker koronázott meg… Akkor még próbálták eljátszani, mintha… Ma már semmi nem történik, senki sem csinál úgy, mintha…

Aki tudja, cáfolja, lehet, hogy csak velem történt ez meg és egy peches szériát fogtam ki…

Ezután – amennyiben továbbra is igényt tartok a társadalombiztosítási ellátásra – a polgármesteri hivatalban kell igényelnem az aktív korúak támogatását… Így aztán, még aznap beballagtam a népjóléti irodába… Többször is…

Az előzetes tájékozódásom ellenére is három (!) alkalommal kellett bemennem a hivatalba ez ügyben; egyszer a nyomtatványért, amit ott helyben kitöltöttem, másodízben a párom aláírásával kellett kiegészíteni és jövedelemigazolását (a 17.840,- forintos rokkant nyugdíjáról!) csatolni; majd harmadízben, mivel nem volt elegendő a nyomtatványon már kitöltött TAJ- és Adószám feltüntetése, személyesen kellett bemutatnom a kártyáimat, beazonosítás végett, hiába ellenőriztem a számok helyességét újra, nem fogadták el.

Mellesleg, a kérelmemet határozatban elbíráló osztály vezetője Simon István, Simon Ilona exigazgatónőnk férje, akivel másodízben személyesen is összefutottam. Sőt Rostás László (CKÖ) is berobogott, ő nyilván más ügyében járt el, hiszen nem húzott sorszámot. Láthatóan, még mindig otthonosan mozog az ügyintézők és a vezető irodája között…

Nyolc kisebbségi származású igénylővel várakoztam az iroda előtt… mindenki beelőzött (tudjuk, hogy nehezen bírják a sorbaállást, ahogy az orvosnál is sokszor tapasztaltam)...

Aztán jött és leült mellém egy alkoholbeteg, akiből áradt a cefreszag… Régen, ilyen elő nem fordulhatott, hogy valaki segélyért, vagy bármely más juttatásért piásan érkezzen… Ha mégis, az bizony dolga végezetlenül távozhatott… Nem úgy ő, aki segélyért jött, kapott, és elment… Aztán megszánt egy kedves alkalmazott, - látva, hogy sorra beelőzték a sorszámomat – és intézkedett…

A vége felé befutott egy sorstársam… Őt nyugdíj előtt 7 évvel menesztették, ha jól értettem…

Mindez persze nem meglepő egy olyan városban, ahol – szerintem példátlan módon – a rászorulók a gyermekvédelmi támogatást hiánytalanul, csak a városszéli Cigány Kisebbségi Önkormányzatnál vehették fel! Ma már persze nem így van… Járjanak utána, kinél, hol lehet levásárolni a támogatást!

Eszembe jut egy hozzátartozóm, aki folyton azt mondogatja, hogy ő is volt hajléktalan (kirakták a lakásából) és igenis ki lehet lábalni a nehéz helyzetekből… Ő nem volt hajléktalan, csak nem volt saját lakása… Volt viszont jó állása, szerető családja, akik befogadták… Egy hajléktalan ezt nem mondhatja el magáról…

Tehát, ha megbetegszünk is, és tönkre is akarnak tenni, nem valószínű, hogy klienssé válunk, még akkor sem, ha rászorulók leszünk…

Miért? Mert rendelkezünk azzal tartással, hittel... szeretetteljes, gondoskodó közeggel, valamint mentális, érzelmi, szellemi érettséggel és intelligenciával, amelynek köszönhetően, bár egy sorban ülünk, mégsem egy irányba tartunk… Mert mi nem csak magunkban gondolkodunk, hanem másokban is… Mert nekünk nemcsak a ma létezik, hanem a múlt is, ami kötelez minket a jövőnkre nézve is. Mert terveink vannak, melyek nem önös tervek… és reménységünk szerint, mindig is lesznek…

Levélküldés: ITT!                   Az utolsó döfés: ITT!

"Mert megérdemeltem!"            Facebook            "A Vincze konklúzió": ITT!